Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 4.-5. 1963-1964 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1965)

Tanulmányok – Abhandlungen - Kovalovszky Márta, K.: Borsos Miklós szobrászatának néhány formai problémája. – Sur la sculpture de Miklós Borsos. IV–V, 1963–64. p. 161–168. t. XLV–XLVIII.

rulkozó. (Mindkét említett torzót Borsos kútfigurának szánta ,a víztükör közvetlenül a combok elvágásánál kezdődne.) A nagy torzók közül az első valószínűleg 1947-ben készült

5 (XLV. t. 1.). Mint ahogy a legelső torzók sem kapcsolódtak a műfaj hagyományos megoldási módjához (csak a lábakat hagyták el, a karokat és fejet megtartották), úgy ez sem: a női testnek csak a felső részét, válltól derékig ábrázolja. Ezzel az amúgy is nehéz műfajt még nehezebbé tette a maga számára, még többről mondott le, vagyis még kisebb töredékből kellett önálló egészet teremtenie. Borsosnak itt nemcsak az volt a célja, hogy egy szép női test részletét mutassa be, hanem főként az, hogy művének saját légköre, szellemi sugárzása legyen. Ezért nem egy meghatározott modellt mintázott meg, s ezért mondott le a részletekről is.^A művészi absztrakció olyan fokára lépett, hogy már csak a fő formákat tartotta meg. Mivel a szobor önállóságát, a torzóban is a befejezettséget akarta hangsúlyozni, a nyaknál, a karoknál és a csípőnél nem hagyta meg a szokásos metszési felületeket (mint az szokásos), hanem lekerekítette ezeket a részeket, mintegy nem hagyott helyet a hiányzó testrészek számára. Ezáltal a szobor egységesen folyó körvonalakat kapott. A vállakat összekötő és a derékvonal párhuzamos egymással és a jobb oldal felé kissé lejt. A mellek helyzete és formája aszimmetrikus. Úgy tűnik, hogy Borsost ezúttal is erősen befolyásolta az adott méretű, adott formájú és erezetű kőtömb. Az egész torzó hatásában olyan, mint egy különös vízmosta kavics. Nem is dönthető el pontosan: vajon az asszimmetria és a bal mell formáját kiemelő sűrű erezet a márványból adódó véletlenség, vagy tudatos művészi alkotás eredménye. De talán éppen ez a varázslatos benne, hogy a kettő összefonódik. Ettől lesz egyszerre olyan primer, a kavicsok, kagylók, kövületek elemi szintjén létező valami, s ugyanakkor szellemet sugárzó műalkotás. A Fehér torzó (1946. XLVI. t.) rokonságban áll az előzővel, de beállításában és szellemében is közelebb marad az emberi testhez. A női alakot válltól combig ábrázolja, a fej és a végtagok helyét ezúttal is lekerekíti. Nem a szokásos értelemben szép ez a női test. A gömbölyű puha mellek alatt a nem túl karcsú, de tömör derék ,az enyhén domborodó has és a szépvonalú, széles csípő — mégis mindez együtt szép. Meleg, élő, lélegző test, mert felülete nem merevre csiszolt, hanem tele van finom domborulatokkal és köztük enyhe átmenetekkel. Ezt a hatást fokozza a márvány szabálytalan erezete. Végtelen nyugalom ömlik el a szobron, de 5 A készülési időre pontos adatot nem találtunk. Lehet, hogy 1947 végén készült, de valószínűbb, hogy már 1948-ban. 6 Ebben a mozdulatban felismerhetjük, mint távoli előképet, ugyanakkor csendesen, finoman mozdul is a test. Jobb csípője kissé előre dől, felső teste enyhén hátra ívelődik.

6 A test-hajlatok puha árnyékot vetnek, maga a rózsaszínes árnyalatú fehér márvány belülről, meleg fénnyel sugárzik. Borsos torzói közül ezt érezzük a legteljesebbnek, mert ez a legösszetettebb, s mondhatnánk, a „legdialektikusabb": nyugalom és mozgás, fény és árnyék, anyag és szellem egysége. A Fekete torzó (1957) — mely a Fehér torzónak csaknem egy évtizeddel később született párdarabja, még közelebb áll a női test valódi formáihoz. A válltól combig ábrázolt test szépsége — a telt mellek, a tömör derék, a széles csípő, az erős combok — hasonló a női aktokéhoz. A teljes nyugalom állapotát ragadja meg a művész. Sehol sincs mozgás, aszimmetria. A felület azonban itt is olyan élő, mint a Fehér torzón, telve apróbb egyenetlenségekkel. Sokat megőrzött a kő eredeti, megmunkálatlan felületéből. Szépsége egyszerű, természetes. A létezés örömével van tele. Borsos Miklós szobrainak harmadik csoportját „fejek" címmel látjuk el. Ügy érezzük, a megjelölés jogos. Az itt tárgyalandó szobrok ugyanis nem portrék, hanem ideális fejek, — bár nagyon karakterisztikusak —, némelyik szimbolikus tartalmú, néhány közülük pedig őriz bizonyos portré-vonásokat, de még nem portré. E fejeket vizsgálva tűnik fel leginkább, a sokféle anyag használata. Borsosban a kőnek nagy kultusza él, s mindig szerencsésen tudja megválasztani az adott műhöz legjobban illőt: bazaltot, carrarai vagy ruskicai márványt, gránitot, olasz mészkőt, vörös, vagy belga márványt, vagy trachitot. A Férfifej, (Stavaropoulos Sokrates tulajdonában) 1941-ben készült, márványból. Középkorú férfit mutat be, kissé összehúzott szemekkel, a közéjük vágódó széles, egyenes orral, a bajusz és a szakáll közül előtűnő vastag ajakkal, ráncolt homlokával és az orrtól lefutó mély árokkal. Fejét a csuklótól mintázott jobb öklére támasztja. Ehhez a mogorva, élesvonású, kemény archoz kitűnően illik a kemény márvány, melyet csak nagyjából munkált meg, a bajusznál, szakállnál, szemöldöknél meghagyva az eredeti, egyenetlen felületet. Ezzel még jobban hangsúlyozza az arc nyers, majdnem durva kifejezését. A Férfifej hívja fel figyelmünket arra a tényre, hogy az ehhez hasonló ideális fejek cseppet sem jellegtelenek, érzelmi töltésük nem semleges, hanem nagyon is karakterisza samotrakei Nikét, amelyről Borsos maga írt elemzést (Műterem, 1958. VI. szám). 165