Gärtner Petra (szerk.): Szent István király bazilikájának utóélete. A Középkori Romkert 1938-tól napjainkig - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 56. (Székesfehérvár, 2016)
Rácz Piroska: Szent István király ereklyéi
tanulmány, a Székesfehérvári Szemlében megjelent összefoglalás, valamint a Fejérmegyei Napló, a Székesfehérvári Friss Újság és a Függetlenség tudósításai nem pótolják azt a hiányérzetet, amit egy pontos dokumentálás alapján született, részletes ismertetés nyújthatna.12 Pedig, mint kiderült, készült ásatási napló, sőt leletjegyzék is. Mindezek teljes példányai sajnos elkallódtak a II. világháború alatt, egy-egy töredék másolata azonban szerencsés módon mégis fennmaradt. A naplórészlet az első, ünnepélyes kapavágástól, 1936. április 16-tól kezdődő időszakot öleli át július 19-ig. Egy bejegyzés szerint valószínűleg 1936. június 10-én készült az a fénykép, amely a II. számú pillér előtt feltételezett sír kapcsán összegyűlt társaságot mutatja. Felismerhető rajta Szentiványi Gyula restaurátor, Lux Kálmán, Shvoy Lajos püspök, velük szemben pedig talán Kiss Dezső. (6. kép) Tudjuk, hogy ebben az évben november 6-ig tartott a feltárás, majd 1937. május 10-től július végéig folytatódott, utána már a tereprendezési, kőtár építési munkák folytak. A számunkra most még fontosabb leletjegyzék ugyancsak az ásatás első igazi munkanapjával, április 29-vel indul, s szeptember 16-val fejeződik be. A következő év sajnos itt is teljesen hiányzik.13 A kőfaragványok értékelése szempontjából hallatlan nagy jelentőségű volna egy ilyen jegyzék, amely egyébként minden esetben pontosan rögzíti az előkerülés napját, és legtöbbször a választott fix vízszintes ponthoz mért mélységét is. Az ásatási napló adataival való egybevetés révén lehetőség van a templomon belül egy-egy terület meghatározására. Mégsem megyünk vele semmire, ugyanis a töredékek elnevezései túl általánosak: „homokkő profilos” vagy „vörös márványtöredék csiszolás nyomaival”, s mivel ábra nem tartozik hozzájuk, egyszerűen nem azonosíthatóak. Nem segítenek a listában feltüntetett sorszámok sem, ezek ugyanis nem felelnek meg sem az 1943-as Dercsényi-könyv kőtár-katalógusában olvasható, sem a töredékeken ma látható számokkal. Az ásatási napló és a jegyzék alapján rendkívül precíznek és megbízhatónak tartható Kiss Dezső, aki úgy tűnik, a legkisebb kő-, cserép- vagy fémtöredéket is félretette, sőt leltározta, valószínűleg nem számított sem a darabok keveredésére, sem arra, hogy a múzeum a későbbiekben ezeknek csupán egy kis részét leltározza majd be. O maga írja a naplóban, hogy a feltárás kezdetén „a Bazilika [ma Koronázó] tér I. sz. házban lévő különbejáratu irodahelységet az ásatások irodája céljára havi 40 P-ért kibéreltem”, ahol azután „házilag készítettem polcokat a munkavezető helyiségében a leletek számára.” A kőfaragványokat, legalábbis a nagyobb darabokat azonban nem itt, hanem magán az ásatási területen tárolták. Erről fényképfelvételek is tanúskodnak. (59-60. kép) A munkamódszert most nem értékelve, a következő bejegyzésből mindenesetre kiderül, kifejezetten vigyázott arra, hogy az egyes területekről kiásott kövek elkülöníthetők legyenek. „Június 23 [...] Összerendeztem a kerítésfalból és a feltárt területről gyűjtött profilos köveket [...]. Június 30 [...] Az un. Városi területen a várfal felé földkitermelés és elszállítás. E föld tömegből néhány gótikus kőtöredék került elő. Külön raktározva. Faragott kőrészek összerakása, rendezése [.,.J.”14 Már az első ásatási év számos faragványt hozott napvilágra. Gerevich Tibor 1937. január 11-én Hóman Bálint miniszternek szóló, hivatalos leveléből az derül ki, hogy valójában rájuk építi a következő időszak programját, s tegyük hozzá, különleges sírleletek hiányában, éppen a kőtöredékek előkerülésével igazolja a feltárások szükségességét. „Eltérően az esztergomitól, nem hozott felszínre, amint az nem is volt várható, összefüggő épületrészeket, vagy épen épületbelsőket, hanem alaprajzi megállapításokat szolgáltató alapfalakat és nagyon sok, rendkívül érdekes és értékes, különálló faragott kőtöredékeket. Az ásatások tudományos és nemzeti, történeti jelentősége így is igen nagy.” Rájuk alapozva veti fel egy lapidárium felállításának szükségességét a helyszínen, amelynek építészeti alapgondolatát is megfogalmazza: „a kőmúzeum célszerű, de a régi korstílusra utaló építmény lenne”. Ugyanitt javasolja, hogy Henszlmann 19. századi ásatásait követően a Nemzeti Múzeumba került székesfehérvári faragványokat - a többivel együtt - szintén ebben a kőmúzeumban mutassák majd be. Amúgy ezek a fontos darabok, köztük a Szent István királynak tulajdonított szarkofággal, a vörösmárvány Anjou sisakdísszel, vagy az állatküzdelmet ábrázoló tondóval (62. kép) - ideiglenes letétként - már a múlt évben visszaérkeztek Fehérvárra. Marosi Arnold múzeumigazgató 1936. november 24-én tíz tételt vett át, kilenc faragott kőemléket, tizedikként pedig hat kisebb darab mészrögöt mozaikszemekkel. A szóban forgó műtárgyakat ugyan jogállásuk feltüntetésével, de a biztonság kedvéért rögtön be is leltározták.15 41
