Demeter Zsófia - Gelencsér Ferenc: Örvendezz király város! - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 51. A Fejér Megyei Múzeumegyesült kiadványai 8. (Székesfehérvár, 2002)
Királysírok és gesztenyefák állnak őrt körülöttünk
el az írott források szerint 15 királyt és 7 királynét. A koronázások és királyi temetkezések a középkor végéig Fehérvárhoz kötődtek, sőt e téren igazi jelentőséget éppen az Arpád-ház utolsó századában nyert a város: már a XII. századi Arpád-házbeli uralkodók és utódaik különösen lényegesnek tartották, hogy Szent István sírja közelében nyugodjanak. Ezt a gondolatkört szépen írja le a kötetünk címéül választott XIII. századi, eredetileg latinul hangzó fehérvári egyházi ének részlete: Örvendezz királyi város Székesfehérvár nagyon. E nagy király valóságos Székhelye benned vagyon. Mert te őrződ dicsőséges Boldogságos tetemét: O nevével vagy te ékes, Boldog város, büszke légy! Egykorú forrásokból tudjuk, hogy a királyi bazilika falai az 1770-es években még álltak, 1800-ban a püspöki palota építésekor bontották le azokat. Az első székesfehérvári püspök, Sélyei Nagy Ignác (1777-1789) azonban még használta, püspöki ünnepségekre alakíttatta ki még álló és fedett részeit, pl. itt iktatta be a káptalant 1777-ben. Még éltek tehát 1848-ban olyan emberek, akik látták a királyi bazilika falait, és tudták, sőt büszkeségük forrása volt, hogy ott királyi temetkezőhely van. Ezek az emlékek azonban az emberek többségének már 1848-ban is újdonságot jelentettek, pedig csupán 50-70 év múlt el! Megkérdezem ezek után, hogy Székesfehérváron — illetve bárhol e hazában — néhány évtized múlva ki fog emlékezni a nemrég lebontott Palotavárosra, a katonai kórházra, a huszár pótkeret laktanyára, a Felmayer gyárra, vagy éppen az 1930-as évek egyik híres alkotására, a vágóhídra? Talán érdemes ezen is elgondolkodni, s minden lokálpatrióta behelyettesítheti ezeket az épületeket a szívéhez közelállókkal. A régi dicsőségből már a XIX. század második felében sem látszott szinte semmi sem, és főleg nem lehetett belőle megélni. Ez csendül ki 1869-ben Vajda János Székesfehérvárott című verséből. A Ciszterci Gimnázium egykori tanulója ismerősként járta a várost, s nem látott itt mást, mint a „késő honfi-bánat” által idézgetett régi dicsőség nyomait: Valóban, az ős nagyságnak Itt még romja sincsen. Képe a múlandóságnak! Hamu és por minden.18 A régi századfordulón, majd a XX. század első éveiben jelent meg Károly János (1834-1916) Fejér megye és Székesfehérvár történetét feldolgozó öt kötetes monográfiája, majd huszonkét évi kutatás után 1912-ben készült el Lauschmann Gyula (1861-1918) orvos, helytörténész Székesfehérvár története című munkájával. Mindketten egykori fehérvári diákok, itteni neves közéleti emberekként, értőn, sok hasznos adattal irányították a figyelmet a dicső történelmi múltra. Jellemző, hogy Lauschmann doktor munkájának kiadását két világháború is meghiúsította, s így csak a Városi Levéltár újjáalakulása után, az 1990-es években jelent meg, igaz akkor két kiadásban is. Más azonban a tudományos érdeklődés, s más a közvélemény. Ez utóbbit még 1937-ben is inkább a Kincses Kalendárium Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) által jegyzett Estephán kerál várassai című cikksorozata jellemzi. A Székesfehérvár című részben ezt olvashatjuk: 138
