Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

Sept. 24-én reggel Veszprémből mentünk Palotára, hol ismét takács mesternél volt szállásom, о Sept. 25-én reggel Palotáról mentünk Székes Fejérvárra. Oda értünk délután. Este a mezőre táborba szállottunk. Nagy Kanizsától idáig mindig hátráltunk Jellachich elótt, szidva a reactiot, árulást, gróf Teleki Ádám tábornokot, ki addig mint hadvezérünk szerepelt. Most már Székes-Fejérvár alatt tehát annyiban megvolt a megelégedés, hogy be várjuk Jellachichot és megverjük, aki fütyköse van. Ennek egyébiránt meg is lett volna már ideje, miután elég közel engedtük jutni az ország szivéhez Budapesthez, mely eléggé megvolt már rozzanva a terjesztett hírek miatt. Fejérvár alá tehát a lehetségig öszpontosíttattak az erók. A hadsereg, mely ide gyűlt elég nagy volt, azonban túlsúlyát a hirtelen mozgósított nemzetőrség képezte. Itt voltak a nemzetőrségből a Fejérvár városi és Fejér megyei, Gömör, Borsod, Hont és Nógrád megyei nemzetőri zászlóaljak, ez utóbbi Horváth nevű őrnagy alatt Bodnár István, Szakai Elek, s más kapitányokkal. - A rendes volt császári hadseregből itt voltak a Vürtemberg és Miklós huszárok osztályai, a Vasa és Erneszt gyalogezredek egy egy zászlóalja, továbbá itt voltak az Iső VHdik és ХГУ. honvéd zászlóaljak. Itt változtattam meg lábaimon bakancsomat, mely Nagykanizsa óta meg nem mozdult lábaimon. Azóta ruhát se váltottam, de ahhoz itt sem jutottam. Sept. 27-én a tábor mozdult, a mi zászlóaljunk Fehérvárról Pákozd és Sukoró közé ment. Itt megálltunk. Itt találkoztam a magyar zászlót kapott Prinz Preuss nevű honvédesített gyalogezredbeli zászlóaljjal, és a Perczel vezényelte Zrínyi csapattal, és Székely Józsival a költővel. Sept. 28-án zászlóaljunk Seregélyes helység alá, a Velencei tó másik oldalára rendeltetett (ha jól emlékszem az I. zászlóalj is oda jött); másnap reggel Répássy huszárezredes is odajött huszárosztályával, és átvette ott a parancsnokságot. Fegyverrel kézben készen kellett állnunk, várván a netalán arra jövendő ellenséget. Eközben a parancsnok Répássy ezredes kérdé a legénységet, hogy aki rosszul érzi magát menjen hátra, hogy mint beteg elszállíttassék. Huszárai közül csak egy akadt, Szügyi nevű kadet saját öccse, ki kocsin elment. Több senki sem lett beteg. Délután lehetett már az idő, midőn jobb oldalunkról a Velencei tó másik oldalán Pákozd és Sukoró közt megszólaltak az ágyuk. Összeütközött Jellachich a mieinkkel. Mi a tó túlsó partjáról, a síkról néztük, de mi történt ott, hogyan folyt le a harc, azt bizony nem igen láthattuk főleg egy részben a nagy füstfelleg miatt is. Estig helyben álltunk, s mivel este visszafelé (hátrálva) parancsoltattunk, abban a hiszemben voltam, hogy vesztettünk. Utóbb tudtam meg a valót, és a fegyverszünetet is, melyet Jellachich a híres „Flanken-Bewegung"-ra használt. Este borult és esős időben, melybe a mieink egymásra is lődöztek, vonultunk Baracska felé, kifáradva az egész napi állásba és éhezés miatt teljesen. A menet az idő miatt is rendetlenné vált, én is többedmagammal végkimerülés miatt Baracskához közel egy pusztán (Sebestyéné volt) egy kazalban húztam meg magam, azonban innen utóbb, főleg az eső miatt folytonos puskakisütések miatt egy juhász putrijához vonultunk, hol vagy harmincan voltunk már. Közli: Molnár, 1997.159-179-6i •