Demeter Zsófia: A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet: 1848. szeptember 29–október 7. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 48. (1998)

Tolnai Lajos: Az ozorai csata Jönnek a horvátok! - zörgetett be hozzánk egy kora reggel Bévárdy úr, a kasznár, ki a szomszéd urasági épületben lakott. - Itthon van-e a szomszéd úr? Apám gyorsan ott termett az ablaknál, és a kasznárral sokáig suttogtak a teendőkről, hogy az összes horvátokat és rácokat Jellasicsostul, Filipovicsostul, Rothustul (Jellasics, Filipovics és Roth osztrák tábornokok) mint, hogyan, miképp, mi módon, mely eszközökkel kellene kiirtani a föld színéről. Nem tudtam az ágyban maradni. Láttam, hogy apám hol elsápad, hol kipirul, majd vastagabb, majd vékonyabb ruhát ölt magára, s egyáltalán útra készül. - Bolond vénember! - akarta anyám apámnak kedvét szegni. Ami azonban nem ment. - Csak nem gondolod, hogy te is elmégy, Sándor? - De el bizony, Juli. Utolsó csepp vérem is a hazámé. - Itt maradok én meg a gyermekekkel? Ugye? - Isten minden árvának gondját viseli. Én itthon nem maradhatok. Úgyis azt hányod, hogy énnekem már lement, nekem hivatalom többé sohasem lesz, hogy aki egyszer bukott, annak vége, az csak feküdjék a part alá, amelyik szakadni akar: hát én mehetek. - Apám - fúrtam oda orcámat apámhoz -, ugye mehetek én is? - Nem bánom, fiam, nem bánom. Tízesztendős vagy, ép, egészséges. Ilyenkor nem nézik a keresztlevelet. Anyám hiába sírt, lármázott, vádolta apámat könnyelműséggel, és fenyegetőzött, hogy ő a házat itthagyja, megy az anyjához, a testvéreihez Szentgyörgyre; apám feltett szándékától egy hajszálnyira is el nem távozott. Délre már puskával, karddal, tölténytartóval és tollas kalappal jött haza. Hol vette mindezeket oly hamar, mikor egy csepp kis hivatalt másfél év alatt nem tudott sehogy fölhajhászni - nem is képzelhettük. De ekkorra már anyám sem ellenkezett oly erősen a csatába menetel iránt. Sírva és bizonyos hősi elhatározással készítgette apám fehérneműit, igazgatta felsőruháin a gombokat, sőt titkon a hosszú puskát is kivitte a konyhába, és megtörölgette, amennyire az idő engedte, megtisztogatta. Örökké így cselekedett a sorssal szemben. Békén, alázattal meghajtotta fejét, és megnyugovással várta, ami történni fog. Engem nem vett észre, tehát én a legnagyobb biztonsággal készülhettem utamra. Egy jó vasas botja volt apámnak, ezt foglaltam le. Összes fegyverzetem ebből állott. Megraktam a mellemet kokárdákkal, a kalapomat Kossuth, Batthyány és más akkori, szép háborús képekkel, s hogy valamiképp el ne maradjak a seregtől, mely a piacon volt összegyűlve négyes hosszú sorokban, kiszöktem a szőlők közé, amerre az ozorai út visz. Innen vártam, egy magas almafáról, а Миф kovács fiával a fősereget. 111