Fitz Jenő: Gorsium Herculia - Szent István Király Múzeum közleményei. B. sorozat 46. (Székesfehérvár, 1996)
A város és épületei
felszereléssel indultak túlvilági útjukra. Aki ezt nem engedhette meg magának, sírkövére faragtatta vándordíját. A kocsijelenet alatt sírfelirat: Flavia Tattunis \ filia Usaiu, Eravi\sca, annor (um) LXXX \ hic sita est. \ Q(uintus) Flavius Titucus matri ob pietatem posuit. Azaz: «Itt nyugszik az eraviscus Flavia Usaiu, Tatto leánya, élt 80 évet. Síremlékét Q.Flavius Titucus kegyeletből állította anyjának.» A Via Usaiu a kitérő után három részre ágazik. Jobbfelé az Antiquariumhoz (kiállítás) vezet út, a középső úton a Lapidariumhoz (kőtár) lehet eljutni, amíg a balfelé kanyarodó út a régészeti látnivalókhoz vezet. 37. Gyermek szarkofág. Síma, lapos fedőlappal, durván áttört kifolyó- nyílással. Székesfehérvárról. Vicus. Földbeásott putrik a korai rétegekben elszórtan másutt is előkerültek. A déli városrészben ezek összefüggő, nagyobb telepet alkottak, mintegy a városhoz kapcsolódó falusias külvárost. Kiterjedését egyelőre nem ismerjük: feltárt szélső házai észak-dél irányban 300 méterre voltak egymástól, kelet-nyugat irányban 100-120 méterre, de a szélső építményekről még egyik oldalon sem sikerült meggyőződni. Leletanyaguk a római kori kelta népességé, a szürke házikerámia, a pecséttel díszített finom edények Gorsium I-II. századi leletanyagának többségét adják. A bizonyító anyag nem elégséges, de valószínűnek látszik hogy ez a település első fázisában a katonai táborhoz tartozó vicus lehetett, ahol - általános szokás szerint - a katonák családjai, a tábor körül megtelepedett kereskedők, iparosok éltek. Ezzel a lehetőséggel azért is számolnunk kell, mert jelen ismereteink szerint a kialakult város területén seholsem kerültek elő korábbi kelta megtelepedés nyomai. A Sárvíz átkelőhelye körül feltűnő eraviscusokat a katonai tábor vonzotta e helyre. A H. századi tárgyi anyag megoszlása, éppen úgy, mint a korabeli sírköveké, arra enged következtetni, hogy Gorsium lakosságának túlnyomó részét a környékről betelepült eraviscusok alkották, akik már Hadrianus korában a városi tanácsban is helyet kaptak. A katonai tábor felszámolása és a városalapítás megváltoztatta a falusias település jellegét, funkcióját. Azok a vicus területén előkerült égetőkemkencék, amelyekben szürke edényeket, pecsételt díszítésű tálakat, később terra sigillatakat készítettek, mind a II. századból valók. A falu iparteleppé alakult át, megtartva kelta jellegét és az építkezés primitív voltát. A marcomann háborúk idején a szalmatetős, részben favázas falusias házak áldozatul estek egy szarmata támadásnak. A háború után már városiasabb jelleget kapott ez a negyed is. Egy kőalapozású vályogházból (LXXXII épület) csak néhány fal volt azonosítható: a IV. századi építkezések és a IVÍV. századi temetkezések a korábbi rétegeket szinte áttekinthetetlenné tették. A vályogház két köves utca kereszteződésében épült. Az utak egyike a város észak-déli főutcájához (cardo maximus) vezetett, a másik a katonai territorium északi kapuja felé. XXVIII. épület. A 260. évi katasztrófa után a város déli részében ismét új korszak kezdődött. A szarmata-roxolán támadás után itt sem került sor a felégetett és lerombolt házak 64
