Szent István és Székesfehérvár. – Szent István Király Múzeum közleményei, B sorozat 43. (1996)

Kovalovszky Márta Párhuzamos Szent Istvánok „Izsó után bejutunk az emlékműszobrászat vadonjába — írta 1923-ban Fülep Lajos. — A látszólagos vagy valóságos eltérések ellenére is alapjában közös kategóriába tartozik az egész, az egyéniség jelszavának nagyobb dicsőségére... Aki itt még disztingválni akar régi és újabb, akadémikus és naturalisztikus, francia és német hatás, barokk és "modern stílus" között, lelke rajta. Nekünk ezekhez a distinkciókhoz és ehhez a szobrászathoz semmi közünk. A politika vagy a tömegsznobizmus szolgálatába állott és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat." Ezek a keserű és kijózanító szavak az emlékműszobrászat korszakváltásának idején íródtak, olyan időpontban, amikor a műfaj jelentős változásokon ment keresztül. A világháborúval a századelő nagy emlékmű-hullámai elcsendesedtek. A háborús években nemegy emlék anyagi alapja úszott el, és persze, egy időre maga a műfaj is aktualitását veszítette. Sehol sem volt már az a boldog és öntudatos, hatalmától megittasult nemzedék, amely a századvégen kő- és bronzmonumentumokat emelt eseményeinek, nagy embereinek, önmagának. Az 1918 után állított világháborús hősi emlékművek már csak szomorú töredékek az első évek, a századforduló hatalmas, sokalakos kompozícióihoz képest. Azoknak gazdagon és végtelen változatokban áradó közhelyei után ezek már csak néhány szerény sztereotípiát képesek ismételgetni - tekintet nélkül arra, hogy mesterük országos hírű szobrász, vagy a helyi sírkőfaragó. A húszas évek második felében, a társadalom lassú konszolidálódásának idején az emlékműállítás új igénye, s ezzel a műfaj új kifejezési formái is megszülettek. A sokalakos, felpuffasztott méretű dekorációk, színpadképek, csoportok helyett a szerényebb, többnyire egyetlen figurára korlátozott emlékszobor lett az uralkodó típus. Ha olykor még az akadémikus vagy neobarokk hagyományt folytatta is, már lemondott a korábbi korszak arisztokratizmusáról, újgazdag pompájáról és történelmi kosztümökbe öltöztetett frázisairól. Helyettük a kisebb méret, a szolid és polgári ruhás közhely, a konszolidált és "nemes" stílus vette át a szerepet. Ennek az újraértelmezett, az új követelményekhez formált emlékmű-típusnak sajátságait, összetevőit, jellegét talán sehol sem vizsgálhatjuk olyan tisztán, olyan ideális körülmények között, mint Székesfehérvárott. A város az 1938-as Szent István-év alkalmából rendezett ünnepségek központja, tartalmi és formai középpontja volt. Nem csupán helyszín, ahol egy ceremónia eseményei végbemennek, hanem centrum, amelynek feladata, hivatása, hogy az ezeréves magyar állam, a hatalmas és egységes magyarság, a fenséges- és tragikus nemzeti 57