Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

81 udvarházon. Egy nagyobb szobából kettőt csináltak, vagy a szobából kamrát választottak le. Altalánosnak mondható a három osztatú, azaz három helyiséges udvarházaknak belső osztódással hat helyiségessé alakítása. Ez esetben valamennyi helyiséget fallal két helyiséggé osztották, oldalszobákat, kamrákat kialakítva. Ismeretes olyan eset is, hogy a vendégszobának használt helyiség egy részéből nehéz függönnyel választották le a hálórészt. Az egyik felső-háromszéki kúriában egy szobát azért alakítottak át kamrává mert a múlt század elején a család egyik nőtagjának hosszú haja a lámpa melletti fésülködés közben meggyulladt, s mire segítségére lehettek volna, olyan súlyos égési sebeket kapott, hogy sérüléseibe belehalt. Az udvarházak egy része a 17. században, többségük azonban a 18. és 19. században épült. Azóta általában ugyanazon nemzetség tagjai által lakottak, hacsak közben nem államosították, vagy le nem bontották őket, mint például a rendkívül szép Kispál-kúriát Uzonban. Az építtetők leszármazottai lehetőség szerint őrzik a belső díszítményeket: a vakolatdíszeket és a mestergerendák munkás faragásait: a rozettákat, forgórózsákat. De őrzik a személyes, a család, a közösség, a vidék történelméről, művelődéséről valló tárgyakat, írásos dokumentumokat. Utóbbiak közül a család kapcsolataiba engednek bepillantani a gyászjelentés gyűjtemények több nemzedékre vonatkozó darabjai. A gazdálkodás és a mindennapi élet tárul fel a kézzel írott, sokszor száz esztendőt felölelő gazdasági naplókból. Egy kézdiszentléleki kúriában a múlt század második felében látogatási naplót vezettek, amelybe naponta valamennyi látogatójukat feljegyezték. Egy család baráti köre körvonalazható ennek alapján. Rendkívül jelentősek a megőrzött családi levelezések és a Bibliába avagy a naplókba feljegyzett családtörténeti adatok: a születések, házasságkötések és halálozások. Az udvarházak berendezése az esetek többségében a korabeli hagyatéki leltárakból ismerhető meg, hacsak meg nem őrződött a régi berendezés egy része. A bútorok általában a falak mellett kaptak helyet, bár a legnagyobb helyiségben, az ebédlőben a 12-16 személynek is elegendő, megnagyobbítható asztal századunkra a szoba közepére került. A bútorok között a 18-19. században padokat, ládákat, pohárszékeket, asztalt, ágyat, székeket találunk, amelyek között a padok és székek többfélék voltak, az asztal pedig többnyire nagyfiókos „ládás" asztal. Ezt a 19. század végén a 20. század elején sokhelyütt az esztergált díszű, szoba közepére helyezett „olaszlábas" asztal váltotta fel, a ládákat pedig kiszorította a szekrény és a fiókos komód. Mellettük megtalálható a polcos-fiókos almárium, de ott volt a tálas, a téka a fogas is. Díszítményként pedig a hímzések, szőttesek, szőnyegek, függönyök, kárpitok, s a falakon a különféle képek. Mindezeket kiegészítették a tükrök, asztali edények, egyéb díszek. Milyen is lehetett az élet a 18. század udvarházában? Erre vonatkozóan Apor Pétert idézhetjük, akinek faragott kőkeretes ajtajú udvarháza Altorján áll, ma községi tulajdonba vett épületként: „...Az kerék asztalnak híre sem vala, hanem négyszegletű asztal vala az embereknek az eleinél; olyan volt, hogy mind alól, mind felyül kihúzhatták, amint az vendég jött; ha annyi vendég volt, hogy annál el nem fért, toldást tettek az asztalhoz. Az asztal az fal mellett állott, belőle az fal mellett béllett padok voltának, kül penig karosszékek... Az óntángyér igen ritka volt, mindinkább fatángyérról ettenek... Igen kedves muzsikájok volt az török-síp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar nóták voltának, s azokat futták, s annál ittak... Amely nótákat penig az síppal futtának, ugyan indította az embereket mind az italra, mind a vigasságra..." LACKOVITS EMŐKE