Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
67 bakok emlékét századunkra már csak a városrész régi utcanevei: a Tobak utca, Szömörce utca és a Varga csatornapart tartották fenn. LUKÁCS LÁSZLÓ A SZŰCSIPAR HAGYOMÁNYAI SZÉKESFEHÉRVÁRON A török alóli felszabadulást követő évszázadban hazánkat járó nyugati utazóknak is feltűnt, hogy nálunk mennyire elterjedtek a juhbőrből készült felsőruhák, amelyeket férfiak és nők, nemesek és jobbágyok egyaránt viseltek. Ezek közül az alföldiesen subának, dunántúliasan bundának mondott, ujjatlan, palástszeru, bokáig érő, 5-12 rackajuh bőréből készült ruhadarab tett szert a legnagyobb közkedveltségre és hírnévre. Készítői a szűcsök voltak. A csapóval és a szűrszabóval szemben a szűcsipar „egész mesterség": a bőr kikészítését, kiszabását, megvarrását, hímzését a szűcsmester végezte. Művelői országszerte a legrangosabb iparosok közé tartoztak. Örökösen vitáztak a szabókkal, akik a ruhadarabok szabásának és megvarrásának jogát elvitatták tőlük. A szabókról alkotott véleményüket ezért így fogalmazták meg: „Egy szűcs: egy gróf, Két csizmadia: egy báró, Három szabó: egy ember!" Készítményeik a legdrágább viseleti daraboknak számítottak. Fejér megye 1746-ban kibocsátott kézműves árszabásából tudjuk, hogy ekkor a legdrágább csizma 2 forint 20 dénárba, egy selyemposztóból készült, bélelt, zsinóros mente 1 forintba, ugyanilyen minőségű nadrág 35 dénárba, a legjobb kalap 3 forintba, a legdrágább cifraszűr 3 forint 70 dénárba került. Ezzel szemben a legtöbb szűcsmunka ára 15-56 forint között mozgott. Például: „Egy lengyeles fekete bélléssel és rókanyakkal készített mentéért 15 Forint; Harmadfél réf selyem posztóbul álló férfi mente, hogy ha egészben róka mállal és körös-körül róka torokkal prémeztetik, fizettetik szűcsnek 28 Forint; Asszony embernek való mentét, ha két szárnya mállal bélöltetett és az hátullára bárány béllés tétetik, róka torok prémre: 30 Forint; Öt réf posztóbul álló mentétül egészlen róka máll bélléssel és róka torok prémmel környös-körül: 56 Forint." A székesfehérvári szűcsök céhszabályaikat III. Károlytól nyerték 1732-ben. Ezt a magyar nyelvű szabályzatot vette át a Bicskén alakult fiók-céh, melyet a földesúr, gróf Batthyány Lajos 1759-ben erősített meg. Úgy látszik, hogy a szabók bosszantására kitalált fennhéjázó mondásnak nem mindenütt és nem minden időszakban volt hitele. Grassalkovich herceg, királyi személynök 1746-ban pártfogó levelet írt a városi tanácshoz Aposztolovits Gergely görögkeleti vallású budai szűcs székesfehérvári polgárrá felvétele érdekében. A város tanácsa válaszában értesítette a herceget, hogy nem veszi fel Aposztolovitsot, mert az itteni rácokat megtűrik ugyan, de újakat már nem vesznek fel. Az elutasító válasz mögött valószínűleg nem csupán vallásfelekezeti kérdés állt. Mária Terézia uralkodása idején már túl sok szűcsmester volt a városban. 1773-ban azt írta róluk a belső tanács jegyzője, hogy munkájuk nincs, kapával és ásóval keresik meg a mindennapi kenyerüket, s adózni nem tudnak. A ránk maradt mesterösszeírásokból, statisztikákból kiderül, hogy valóban sokan voltak. Az 1784. évi összeírásban 39 szűcsöt találunk, 1855-ben 69 mester, 18 segéd és 12 inas dolgozott a városban. A mesterek számát tekintve a 18-19. században Székesfehérvár előkelő helyet foglalt el a szűcsiparban.
