Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

42 női ruhákkal. Ez szoknyából, rékliből, fejkötőből állott, attól függően, hogy milyen volt a megjelenített életkora. Ezeket a babákat felnőttek és gyermekek egyaránt készítették. A készítmények az alkotókról árulkodnak. E babákban mindenki megjelenített valamit egyéniségéből, jelleméből. A gyermekek által készítetteken több az azonosság, a játékosság. Amelyeket felnőttek csináltak, azok egymástól erősen különböznek, egyéni arcokkal, vonásokkal rendelkezők, valamennyi az alkotójára jellemző tulajdonság, sajátosság hordozója. Egy faluközösség lánygyermekei ezekkel a babákkal a maguk és az asszonyok életének minden általuk megfigyelt mozzanatát eljátszották. A babázás, a közös játékalkalmak a családi és a közösségi életre készítették fel a lányocskákat, fejlesztve ezzel ébredő anyai érzelmeiket is. LACKÓVITS EMŐKE II. GAZDÁLKODÁS, ÁRUCSERE, VÁNDORALAKOK A HAGYOMÁNYOS TERÜLETI MUNKAMEGOSZTÁS KELET-DUNÁNTÚLON Egy néprajzi értelemben vett nagytáj földrajzi, ökológiai különbözőségeket foglal egységbe. Kelet-Dunántúl területén e földrajzi különbözőségeket a Dunántúli-Középhegység és a tőle délre elterülő, alföldi jellegű Mezőföld képviselik. A Dunántúli-Középhegység területén élők elsősorban erdei munkával, házi faiparral, bányászattal, mész- és szénégetéssel, a kitűnő termőtalajú Mezőföld lakói gabonatermeléssel vagy egyes növényekre szakosodott földműveléssel foglalkoztak. Az állattartás mindkét területen jelentős volt. A hegyvidéken az erdei legeltetés, makkoltatás, a sziklás, kopár juhlegelők, a Mezőföldön a dús, nedves rétek és legelők, valamint a mesterséges takarmányok hasznosítása állt előtérben. A 19. századi földrajzi-statisztikai munkák szerzői a Mezőföldön, Fejér megyében alig győzték sorolni a jó gabona- és kukoricatermelő helységeket. Fényes Elek szerint Fejér megye „tisztabúzája híres szaporaságáról, sikerességéről, s azért mind a zsemle- mind a kenyérsütőktől nagyon kerestetik, különösen szép és sok terem a megye északi és középső vidékein. A déli helységek szinte jó búzát termesztenek fekete homokos földjeiken, de itt a kétszeresbúza s a rozs legelterjedtebb gabonanemek." Híres búzatermelő településként tartották számon Fehérvárcsurgót, Magyaralmást, Zámolyt, Székesfehérvárt, Tabajdot, Martonvásárt, Enyinget és Perkátát. Perkátáról írta Wekerle Sándor a múlt század végén: „földművelése virágzó, állítólag itt terem a megye különben is híres búzájának legaczélosabbika." Székesfehérváron egészen századunk közepéig még a szántó területének mértékegysége is a buzaföJd volt. Egy buzaföJd 4000 négyszögöl szántófölddel egyenlő. A birtoknagyságtól függően egy, két, három vagy ennél több búzafölddel rendelkező polgárról beszéltek. A természeti viszonyoktól függően számos település szakosodott egy-egy növényfaj termesztésére. Közülük elsősorban a zirci, balinkai krumpli, a balinkai, fehér-