Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

15 boszorkányos asszony segítséget tudott nyújtani. Kalotaszegen a „néző" (rontó) úgy „megcsinálta" a legénynek a lány által ellopott ingkötőjét, hogy a legény nyomban szerelemre gyulladt. Ezt az egyoldalúan áhított szerelmet érték el akkor is, ha a férjnek vagy feleségnek kiszemeltek haját, körmét megszerezték, s elásták, vagy a kemencébe besározták. Mire ezek az enyészeté lettek, a szerelem is fellobbant. Kalotaszegen e rontással kapcsolatban a múlt század végén Jankó János a következőt jegyezte le: ha egy lány erősen szeretett egy legényt, akkor az a mondás járta,hogy: „elásták a szöszét." Azaz a legény a lány észrevétlenül ellopott hajszálait a keresztútra ásta, s ezzel magához kötötte őt. A Balaton-felvidéken a megszerzett hajszálakat besározták a kemencébe, így a praktikát elkövető és áldozata többet nem tudtak elválni egymástól. A bakonyi Szentgálon szelídebb változatban élt e cselekmény: újévkor a lányos házhoz menő legénynek megszerezték az inggombját és a küszöb alá ásták, így biztosítottnak tudták a kívánt házasság létrejöttét. LACKOVITS EMŐKE TUTYIZTATÁS A BALATON-FELVIDÉKEN Az egész magyar nyelvterületen ismert a párválasztásban és a fiatalok házasságának létrejöttében segítséget nyújtó személy, a házasságszerző vagy kommendáló alakja. Mivel a párválasztásban döntő volt a vagyoni helyzet, azazonos társadalmi csoporthoz és felekezethez tartozás, ezért a megfelelő személyek összehozásában rendkívül jelentős szerep jutott a közvetítőknek. A házasságszerzés szokását az egyes faluközösségek igénye a legutóbbi időkig éltette. A szerzők elnevezése nagyon változatos volt. A Dunántúlon: susogó, kullogó, csoszogó, szorzó, köszköpü, pokolpemét\ a palócoknál: códörasszony ; a matyóknál: tudatóasszony; az Alföldön: gyalogszarka, gyalogsátán, pemetasszony, követasszony, gyügyü; Erdélyben: nanás\ a zsidó közösségekben: sadhen. Ezek a szerzők az esetek többségében korosabb asszonyok voltak, de férfi is előfordult közöttük. A Balaton-felvidéken napjainkig emlékeznek a házasságszerzőkre, akiket hajdan, a múlt században köszköpünek, susogóasszonynak, pokolpemétjének, szÁzadunkban pedig tutyizónak neveztek. A házasságszerzést ma is tuty/ztatásnak, tutylzásnak hívják. Akit megtutyzztattak, annak házastársat szereztek, aki fiatalokat kommendált egymásnak, az tutylzott,azaz tutyizóvóíx. A Balaton-felvidék református falvaiban a még fellelhető egyházi rendtartásokban - amint a magyar nyelvterületen másutt is - szigorú tilalmak olvashatók a nők házasságszerző tevékenységére. „...Titkon senki mennyegzőt ne szerezzen... Asszonynépeket penig ettül a szerzésiül egyáltalán eltiltunk, mivelhogy az asszonynépnek hosszú az hajók, de rövid az elméjek..." vagy: „...Házasságszerzők nem vén asszonyok, hanem tisztességes elöljárók legyenek..." Minden tiltás ellenére a tutyiztatást mégis idős asszonyok végezték, akik vagy rokonai voltak a párt keresőnek, vagy csak falubeli ismerősök. Utóbbiak megbízásból vagy segíteni akarásból kommendálták egymásnak a fiatalokat. Aki megbízásból tutyiztatott, az tevékenységéért ellenszolgálta-