Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)
137 VIII. A NÉPI KULTÚRA SZOLGALATÁBAN NÉPRAJZI KUTATÁS A SZÉKESFEHÉRVÁRI PALOTAVÁROSBAN Székesfehérvár műemléki jelentőségű területté nyilvánított Belvárosát körülölelő külvárosai közül a keleti Víziváros az 1960-as évek végén tűnt el, bontották le. A nyugati, középkori eredetű Palotaváros bontását, vele párhuzamosan az új városrész építését az 1970-es évek végén kezdték el, és ez ma is folyik. A földműves-iparoskereskedő külváros lebontása irányította figyelmünket a városrész gazdag múltjának feltárására. A Palotavárossal foglalkozó kutatókból egy kis társadalomtudományi munkacsoport alakult, amelynek tagjai összehangoltan végzik munkájukat a székesfehérvári István Király Múzeum irányításával. Munkacsoportunk tagjai valamennyien fiatal szakemberek, akik számára a palotavárosi kutatás az első komoly csoportmunkát is jelentette. Palotavárosban az István Király Múzeum néprajzi gyűjteménye számára a tárgygyűjtés már 1975-ben elkezdődött. Tárgyak, tárgyegyüttesek felderítésében nagy szerepet játszott Gelencsér József jogász és néprajzkutató, aki a városi tanács részéről az ingatlanok kisajátítását végezte Palotaváros területén. Gelencsér József valamennyi bontásra kerülő házat hivatalból felkeresett, és a bennük található múzeumi érdekű tárgyakra felhívta a néprajzos figyelmét. A kisajátítási eljárással egy időben így a múzeum néprajzi gyűjteményébe kerültek a figyelemre méltó tárgyak. A palotavárosi iparosok: szíjgyártó, kötélgyártó, szitás, mézeskalácsos, pék műhelyfelszerelése mellett a palotavárosi helytörténeti múzeumnak kiszemelt Rác utca 11. számú ház teljes berendezése, bútorai, mezőgazdasági felszerelése is a múzeumba került. A Fejér Megyei Művelődési Központ Filmstúdiója néprajzi filmet készített a városrész kihaló vagy átalakuló mesterségeiről. Kutatócsoportunk tagjai a bontás előtt Palotaváros régi utcáit, valamennyi épületét lefényképezték. A városi tanács 1978-ban határozatban mondta ki, hogy a felépülő új városrészben megmaradnak a régi utcanevek. Az első írásban is ránk maradt palotavárosi utcanév a Sütő utca neve. Zsemlyesütő utca formájával egy 1484-ben keletkezett iratban talákozunk. Itt épültek fel a palotavárosi sütők házai, kemencéi. Középkori eredetre vallanak a városrész többi mesterségnevet viselő utcanevei is, hiszen közülük valamenynyi az újkor előtt már virágzó kisipart jelöl. A Tobak utca a nyersbőrfeldolgozó tobakoknak, tímároknak volt a lakóhelye, akik a mesterségükkel járó kellemetlen szag miatt kénytelenek voltak még a külvárosnak is ebbe a félreeső utcájába települni. Erre késztette őket a mesterségük űzéséhez szükséges nagy mennyiségű víz jelenléte is, ami a Gaja patak egyik csatornázott ága révén itt adott volt. A Tobak utcára merőleges Szömörce utca a 19. század végéig a legfontosabb növényi eredetű cserző- és festőanyagnak számító cserszömörcéről kapta nevét. A Vargacsatorna-part a városrész egykori cserzővargáinak, a Csapó utca az itt lakó csapóknak az emlékét őrzi. A csapók, másnéven kallósok vagy ványolók a gyapjú alapanyagú posztó készítésének mesterei voltak. Székesfehérvár-Palotaváros északi részét képező Rácváros fő utcája a Rác utca volt, amelyben a 16. század második fele óta összpontosult mindaz, ami a szerb nemzetiség itteni történetéhez kapcsolható: a Rác templom, a szerb iskola, a paplak, a szerb földművesek házai, az iparosok műhelyei, a kereskedők boltjai.
