Íme az én népem. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 40. (1995)

130 Szálai Elek 1906-ban született Somlóvásárhelyen. Amikor a fogfájást sem a hideg vízzel, pálinkával történő öblőgetés, sem a fokhagyma vagy bagó a szuvas fogba való beletömése nem enyhítette, Szálai Elekhez fordultak, aki ki tudta húzni a fájó fogat. Elmondása szerint édesapjától, Szálai Mátétól és nagybátyjától, Szálai Andrástól tanulta meg a foghúzást, akik mellett mint fiatal legény segédkezett, lefogta az ellenkező betegeket. Édesapjától örökölte a fogót is, amelyet kovácsmester készített. Ezt az egyetlen fogót alkalmazta az alsó és a felső fogak eltávolításakor. A fogó nyelével megkocogtatta a fogakat, hogy meggyőződjön, melyik fáj. A beteg fog körül lenyomta az ínyt, előbb meglazította, majd kiemelte a fogat. Tapasztalatai szerint a háromgyökerű és az alsó fogakat sokkal nehezebb volt kihúzni. A foghúzás előtt semmiféle érzéstelenítést nem kapott a beteg, a beavatkozás után hideg vízzel vagy inkább pálinkával lehetett öblögetni. A fogót sósborszesszel fertőtlenítette. Különösen a katonaság alatt vették igénybe Szálai Elek tudományát. Körülbelül az 1950-es évek elején befejezte működését, de addig nemcsak Somlóvásárhelyről, hanem a környező falvakból, Tüskevárról, Somlójenőből, Borszörcsökről is felkeresték a fogfájástól szenvedők. Kizárólag a komplikáció nélküli foghúzással foglalkozott, az elgennyedt, súlyosnak látszó eseteket a devecseri orvoshoz küldte. Somlóvásárhely egészségügyi ellátásában igen fontos szerep jutott Nemes Gyuláné Zsigmond Ágnes bábának is. 1911-ben született Somlójenőn. Öt elemit végzett. 1937-ben, amikor az előző bába (bizonyos Szél néni) nyugdíjba készült, őt szemelte ki utódjául. Először Nemes Gyuláné férjével beszélt a tervéről, akinek beleegyezése és az orvosi alkalmassági vizsgálatok után jelentkezett a nagykanizsai bábaképzőbe. 1939 és 1940 között sikeresen elvégezte a tanfolyamot, majd 1948-ig Somlójenőn, 1948-tól pedig Somlóvásárhelyen dolgozott 1967-ig, nyugdíjazásáig. Ellátási körzetébe tartoztak a Vásárhely környéki kisebb települések is: Borszörcsök, Lovaspuszta, Apácatorna. Évente átlagosan 30-35 szülést vezetett le, a működésének 29 éve alatt csupán két csecsemőkori haláleset fordult elő a körzetében. Munkája nem csupán a szülés levezetésére korlátozódott, hanem fontos szerepe volt a terhesség alatti és a születés utáni egészségügyi ellátásban, tanácsadásban, a falu egészségügyi felvilágosításában. Az új terheseket a falu lakossága számon tartotta, s szóltak a bábának is, aki felkereste a várandós nőket. A terhesség alatt legalább háromszor kellett tanácsadáson megjelenniük, ellenkező esetben nem kaptak babakelengyét, ami 12 pelenkából, plédből, s néhány rékliből állott. Általánosan jellemző volt, hogy sokan csak ezért a babakelengyéért vettek részt a tanácsadáson, hiszen beszerzése egyébként komoly anyagi megterhelést jelentett volna a családoknak. Nemes Gyuláné tapasztalatai szerint „olyan szegények voltak, hogy megkapták a pelenkát, de azt összevarrták maguknak lepedőnek. Voltak olyan családok, akiknek volt 8-10 gyerekük, ezeknek én itthon a hitvány ágyneműmet, az uramnak a hitvány alsóneműit elrepegtettem és azt vittem el pelenkának." A szülés levezetése után még egy hétig járt a gyermekágyas asszonyokhoz füröszteni, de később is figyelemmel kísérte a csecsemők fejlődését. Az anyák inkább őhozzá, mint a hetente kétszer rendelő orvoshoz fordultak tanácsért ha beteg volt a gyerek. Áldozatkészségére jellemző, hogy a saját gyerekének születése után három nappal, legyengülve is elment a Somló hegyre egy szülő nőhöz. A higiéniára vonatkozó utasításait a legritkább esetben tartották be. Bosszúsan emlékezett, hogy minden hadakozása ellenére sem tartották kellően tisztán a csecsemőket, sokszor előfordult, hogy használatból kikopott kékfestő előruhába pelenkázták őket, vagy előre összerá-