Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

érezték a házat, hogy 1928-ban Szentes János iparosköri elnököt, különleges megbecsülésből, innen temették. Itt őrizték az iparosok hagyományos jelvényeit, s fényképünk tanúsága szerint még a 30-as években is ezekkel indultak a körmenetekre (232). Némi konjunktúra csak az építőiparra virradt a századfordulón. A téglavetés eredetileg városi monopólium volt. 1857-ben akart Juth András a város területén önálló téglagyárat nyitni, de egészen a helytartótanácsig kellett vinnie az ügyet, hogy végül is neki legyen igaza. A Mann-téglagyár is eredetileg a városi téglatelepet bérelte a századfordulótól, nekik a telepet végül eladták. Igen jó minőségű, kézi vetésű téglát termelt, a város is tőle vásárolt, mert téglája a csatornaboltozatokhoz kitűnően bevált. Az Eppinger-gyár már gépesített volt, nem termelt olyan jó minőségű téglát. Követ eredetileg az öreghegyen bányásztak: a szép sárga színű faragott kővel készítették a belváros „macskafejes" kövezeteit a századfordulóig. Később az öreghegyi kőbányát elhagyták (itt keletkezett a Bányató; 215) és a két világháború között már csak a ráchegyi bánya termelt. (A mai szeméttelep gödre. ) Agyagbánya a Videoton helyén volt. Igen jó minőségű falazóhomokot a Maroshegyen bányásztak. Ennek a helyén alakították ki az új vásárteret. Az építőipar korszakunkban mindvégig kisipari jellegű maradt. 1900-ban 87 építőipari vállalkozó 158 embert foglalkoztatott. 47-ben csak maga a mester dolgozott, 16-ban 1 segédet foglalkoztattak, s csak egy volt, ahol 22 segéd dolgozott. 1938-ban 18 ács iparost, 62 kőműves iparost és 7 kőműves és ács iparost tartottak nyilván. Összesen tehát most is 87 iparos (mester és képesített) dolgozott, de most is csak 7 számított közülük építési vállalkozónak. Kevesen voltak tehát azok, akik egy-egy nagyobb építkezést képesek voltak lebonyolítani, azok tehát, akik több kőművesnek és segédmunkásnak tudtak kenyeret adni. Munkát kereső viszont nagyon sok volt, így a munkabéreket tartósan alacsonyan tartották, a munkakörülményeken pedig nem állt érdekükben javítani. Nem véletlen tehát, és a városi ipar helyzetéből általában is következik, hogy itt az építőmunkások voltak a legöntudatosabbak. Közöttük voltak a nagy fővárosi építkezéseken és sztrájkokban részt vettek, akik hazajőve az itteni mozgalom szervezőivé váltak. Közülük is kiemelkedik Pintér Károly, aki a Szociáldemokrata Párt tagjaként tért haza. Szervezőmunkájának első eredménye 1902-ben a bíróság épületén dolgozók sztrájkja volt, amit ugyanezen évben sikeres általános építőmunkássztrájk követett. Az építők sikereinek hatására sorra alakították meg szakegyleteiket a famunkások, bőriparosok és a sütőmunkások. 1903 elejétől havonta összmunkás-értekezletet is tartottak. A Szociáldemokrata Párt helyi csoportjának megalakítására 1903. december 27-én került sor egy nagyszabású munkásgyűlés keretében. 1907-ben került sor a székesfehérvári általános sztrájkra. Az I. világháború és az azt követő világgazdasági válság miatt az építőipar is ínséges szakaszába érkezett. Az építőmunkások nagy része is ismét kenyér nélkül maradt: problémájuk a városi szegényügy dossziéját dagasztotta. Intézményes megoldás nemigen kínálkozott A városi munkanélküliek hadát már a múlt század végétől hullámszerű lökésekkel a környező települések elszegényedett lakossága is folyamatosan gyarapította. 1860-tól visszatérő téma a városi iratokban a szőlőhegyi kintlakás tiltása. A tiltásnak természetesen semmi foganatja sem volt, hiszen hiába rendelték el a régi présházakban, összetákolt kalyibákban való lakás megszüntetését, vagy azok lebontását, újat és jobbat nem tudtak helyette adni. így a szőlőhegyek illegális népessége folyton szaporodott. A századvégére pedig már egész tanyagyűrű vette körül a várost (szőlőhegyek, Demkó-hegy, Csóri út, Hátszeg stb.). Ugyanakkor valóban elkezdődött a szőlőhegy bontása: a füoxéra-pusztítással leáldozott híres fehérvári borászat céljaira épített hatalmas, szekérrel járható pincéket kezdték bontani az agyagért és a kőért, mint építőanyagért. Ilyen pincékre a ûloxéra után soha többé nem volt szükség, az anyagra viszont leginkább éppen a „hajlékok"-hoz. Ilyen módon egyre nőtt a városi segélyre, ingyenkonyhára, a jótékony egyesületek karitatív akcióira szorulók száma. Havranek polgármester 1896-ban a városok kongresszusán is ezt a problémát vázolta: „Szomorú és csaknem orvosolhatatlan baj Székesfehérvárott a szegények ügye, akik a városba tódul-