Demeter Zsófia – Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár Anno… Pillanatképek egy város életéből. – A Fejér Megyei Múzeumegyesület kiadványai 6. – Szent István Király Múzeum közleményei: B sorozat 38 (1990)

SSES^ megmaradtak, sőt reneszánszukat élték. Az új vezetőség élére Széchenyi Viktor főispán került. A taglétszám jelentősen megnőtt, hiszen most már az „úri társadalomhoz" való tartozást a körbe való belépés is szimbolizálta. Ezzel természetesen együtt járt az is, hogy nem lehetett „akárki" köri tag, csakis az, aki a „kaszthoz" tartozott A tagság tehát több, de teljesen zárt. „Hivatalból" tagjai például a városban állomásozó katonatisztek, akiket a választmányi bizottságban hat tiszt képviselt. Ez a 80-as évektől vált hagyománnyá. Az egyesülés után a nyomasztó helyiséggondok is megoldódtak. A későbbi Kossuth utcai régi kaszárnya és a régi aggintézet lebontása után (1880-as évek) a területet rendezték és a századfordulón elkezdődött a beépítése. Az itteni első épületek az Árpád fürdő és Széchenyi Viktor magánpalotája voltak, ezeket követte azután a pénzügyi palota és a posta felépítése, közöttük a Petőfi utca megnyitása a Várkörút felé (183. ). A Széchenyi-palotát (82. ) eleve úgy tervezték, hogy az emeleti helyiségeket a kör számára engedik át. Az I. világháború után a tagság az egész palotát megvásárolta: 71 tagja adta össze a kölcsönt a palota kifizetéséhez 1920-ban. Az immár végleges termekben igen élénk, a háborúig igen vidám „társas élet" folyt: kártyapartik, bálok, díszvacsorák, estélyek és ünnepségek egymásutánja ekkor a köri élet. S bár formailag a kör teljes jogú tagja csak férfi lehetett, a hölgyek csak „olvasó tagok" voltak, ezek a rendezvények nehezen képzelhetők el a „hölgykoszorú" nélkül. Éppen ezért aztán a háború alatt szinte megállt itt a levegő: a férfiak nagy része bevonult, vége lett a vidám életnek. Tartalmas előadásokat, felolvasásokat, önképzőköri estéket talán még lehetett volna rendezni, de az már régen nem volt divat errefelé. A 20-as évektől, a kör restaurációjától kezdve pedig csak a kaszinójelleg erősödött. „Új tradíciók" is születtek: évről évre a kör „Vörösmarty-bálja" nyitotta meg a báli szezont, „Vörösmarty-lakomát", és március 15-én a szabadságharc emlékére „emléklakomát" rendeztek, folytatták és hangsúlyozták a Mihály-napi búcsújárásokat a Vörösmarty-szoborhoz. Sem a „bál", sem a „lakoma", sem pedig a „búcsú" nem illettek ugyan a nagy költő emlékéhez, mégis ez az egyik szál, a költő emlékének ápolása, ami még pozitívumként értékelhető a kör működésében. A másik valamiféle mecénási szerep, ahogyan a helyiségeibe befogadja más egyesületek, intézmények, társulások értékes kulturális kezdeményezéseit. Említsünk itt meg két végletet: a kör leánycsoportja vasárnap délutánonként műkedvelő színdarabokat próbált és adott elő, 1932-ben pedig a Kör szárnyai alatt megalakult a Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság. A társaság szakosztályaiba az aktív alkotókat tömörítette, célja a helyi művészet pártolása. A társaság megalakulása önmagában is azt mutatja, hogy a Vörösmarty Kör már régen nem teljesítette hivatását, de legalább támogatta azt a másikat, amely ezt teljesíteni szándékozik. A társaság adta ki 1938-ban a VÁR című, már említett folyóiratot, amelynek szerzői között György Oszkár mellett Baróti Géza, Jankovich Ferenc, Pálffy István, Weöres Sándor, Fodor József, Szabolcsi Bence, Illyés Gyula, Képes Géza, Tatay Sándor és Németh László nevével találkozhatunk. Az 1930-as évekre a Vörösmarty Kör hanyatló szakaszába érkezett, bár jegyezzük meg itt: a látszat ennek ellentmond. Ugyanis a kör saját rendezvényeiként tüntette fel pl. a társaság egészséges és értékes kezdeményezéseit, holott saját tagjai inkább az akkor kitört bridzsőrületnek hódoltak. Ugyanakkor egy másik egyesület, az 1873-ban alakult Székesfehérvári és Fejér megyei Történelmi és Régészeti Egylet és utóda a Múzeumegyesület éppen a 30-as években érte el — egyesületként — tevékenysége csúcsait. A műkedvelő öregurak pepecselésével teltek az első évtizedek, de ez a nyilvánosság elől elzárt munka vetette meg a mai múzeum gyűjteményének alapját. Az építkezések során a földből frissen előkerült és a kastélyok, udvarházak falán régen porosodó leletek ekkor még csak egy helyre, a vármegyeháza poros raktáraiba kerültek. 1910-ben lett nyilvános és megtekinthető a gyűjtemény, akkor kapott az Oskola utcában helyiségeket (185.). A régi egyesület legaktívabb tagjai: Hattyuffy Dezső, Lauschmann Gyula és az újonnan ide került cisztercita rendi tanár, Marosi Arnold hosszú évtizedes buzgólkodása, szívós munkája, gyakran kilincselése és rábeszélőképessége kellett ahhoz, hogy a „raktárból" múzeumi kiállítás, az adathalmazból rendezett történet, tervszerű kutatási program alakuljon ki, tehát az egyletből múzeum váljon. 182