Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
costársam is itt van velem... Ellának is tetszik a sajkodi élet: boldog, harmonikus, a levegőtől, a munkától piros.” Csehov a valóságismeretet döntően fontosnak tartotta az író számára: „Ha orvos vagyok, altkor betegekre és kórházra van szükségem; ha irodalmár, akkor a nép között kell élnem, és nem két, anguszommal a Malaja Dimitrovkán sétálnom. Legalább egy darabka társadalmi és politikai életre van szükségem, legalább egy darabkára, és ez az élet négy fal között, természet nélkül, emberek nélkül, hontalanul... — ez nem élet.” A valóságmegismerés csehovi igénye mélyen rokonítható Némethnek a természet és a magyar vidék iránti felelős szeretetével. Csehov nem vágyott irodalmi vezérszerepre, „féltékenység vagy azt leküzdő túlzó dicsérés nélkül” tudta segíteni a tőle sok tekintetben távol álló fiatal írókat is: Kuprint, Leonyid Andrcjevet, Bunyint, Gorkijt — állapítja meg Németh, aki egykor „a magyar szellemi erők organizátora” szeretett volna lenni, majd pedig „nemzedékszervező”, feladatkijelölő, iránymutató író. Ma már különösnek hat, ha arra gondolunk, hogy Csehovnak mit kellett elszenvednie a kortárs kritikusok értetlensége, otromba becsmérlései és támadásai miatt. De ma már a lábjegyzetekből is eltűntek azok, akik a Három nővérről így ítéltek: „Ez nem darab, csak egy váz...”; „Nem lehet eljátszani, nincsenek benne szerepek, csak utalások ...” Az ellentétek összeesengésére figyelhetünk, amikor Németh megállapítja: a századfordulón ,,az új orosz színjátszás Nyemirovics-Dancsenkóban és Sztanyiszlavszkijban apostolokat, az új Művész Színházban otthont, Csehovban és Gorkijban drámaírót talál .. Csehov a Ványa bácsiban Szonyával mondatja ki egyik végső üzenetét, amikor Ványa bácsi fellázad Szerebjakov professzor ellen: „Légy irgalmas, papa!” Németh László az egész életművét átfogó, eszmei szempontból lezáró regényének címéül adta eszmei konklúzióját, logoszát: Irgalom. A műfordító Németh László igazolta felfogását: „nincs az a munkahely, amit a kísérletező ember laboratóriummá ne tudna alakítani, nincs az a robot, amit a »minőség« lehelete vívmánnyá nem varázsolhatna át”. De ez a megállapítás is csak dialektikus párjával együtt érvényes igazán, nem feledkezhetünk el Németh másik vallomásáról sem: „Mindig is fényűzés lesz, hogy írók, akik nemzetük irodalmát eredeti művekkel is gyarapíthatnák, prózát fordítsanak.” Az értékelés szintézisét pedig így fogalmazta meg Puskin, Lev Tolsztoj, Alekszej Tolsztoj műveinek magyar fordítója: „...örülnöm kell, hogy hét-nyolc évet ilyen jó társaságban tölthettem el”. 93
