Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

Ehhez a cikkhez kapcsolódik Takács József állásfoglalása, amely szerint a népi írók műveiben és magatartásában „nem a reakció, hanem a haladó irányzat nyilatkozik meg.” (Népiség — hagyomány — kultúra, augusztus 30.) Nagy István válasza szerint a szocialistáknak a népi írók között vannak ugyan barátaik, de nincsenek szövetségeseik! Jóllehet — fűzi hozzá — elsősorban közöttük kell szétnézni, ha szövetségeseket keresnek, mivel „a munkásságon kívül nekik fáj a legjobban ebben az országban a magyar dolgozó tömegek sorsa”. (Válasz Szabó István segédmunkásnak, szeptember 27.) Ez az állásfoglalás (mert hiszen Nagy István ebben az időben a Népszava egyik vezető publicistája) tehát nemcsak Verest vagy Illyést nem tekinti szövetségesnek, de például a Népszavában is író Erdeit vagy Kovács Imrét sem. (Jóllehet a Kora tavasz is és A magyar paraszttársadalom is szép kritikát kap a lapban. [Vö. 1912. január 4.]

A szociáldemokrata vezetésnek a népi írókkal kapcsolatos, ellentmondásos viszonyát még csak bonyolítja az a tény, hogy a Népszava Vet es Péter mellett magát Nagy Istvánt is megbírálja a fa ji szempontoknak tett állítólagos taktikai engedményei miatt. (e. 1. [Jordáky I«ajos?J: Valóságszemléletű „népi irodalom”, 1942. okt. 18.)

A Féját érintő permanens támadások (például 1942. február 8., ápr. 26., jún. 14.) mellett ekkor már kétségtelenül Németh László a leggyakrabban támadott „népi” író a Népszavában. (—rn—) (Várnai Dániel?) eléggé világosan fogalmaz, amikor Hubay Kálmánt, Kodolányi Jánost és Németh Lászlót egyazon cikkben glosszázza meg, úgy emlegetvén őket, mint akiknek gondolati „hordalékában” „annyi a rokonvonás. Nem véletlen ez. Van benne manapság valami törvényszerűség.” A Kisebbségben címmel napvilágot látott tanulmánykötetekkel kapcsolatban szokatlanul durva hangon és visszamenőleg: az egész pályát minősítve nyilatkozik meg a cikkíró. Szerinte Németh „szellemi áradása” már a Tanútól kezdődően „menthetetlenül szétfolyik”. E négy kötet — egy-két irodalomtörténeti tanulmány kivételével — „olyan mucsai, olyan visszataszítóan nagyképű irodalmi rongyrázás, hogy az már betegség. Hóbort ez is. És nem mentsége, hogy tehetséges ...” (Hóbortosok, 1942. szept. 13.) Ezen a kemény — és így: igaztalan — elítélés súlyán mitsem változtat (e. 1.) — bizonnyal Erdélyi (tehát: Jordáky) Lajos — egy Némethtel kapcsolatos megjegyzése, amely szerint „közeledése a munkássághoz egészen újkeletű (...)” (Vö. Valóság szemléletű „népi” irodalom.)

Ebben a konstellációban tehát nem meglepő, hogy az Alsóvárosi búcsú második kiadása ürügyén írt a JVépszano-kritika fanyalgó, szerinte mind a téma, mind a feldolgozás utánzat, ezenkívül a „különböző esz-73