Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
vaszán, 60. születésnapján még meleg hangon köszöntötte a Népszava!) „Szabó Dezsővel (...) a Németh Lászlóval tudjuk, hányadán állunk”.— hangoztatja a cikkíró. „Tetteik tudatosak, szerepük és szereplésük éppen ezért veszélyes. A küzdelmet az értelmiségi ifjúságért ellenük kell megvívnunk.” Ugyanebben a Népszava számban (V) szignóval a Bűn második kiadása ürügyén megjelenik Németh ellen egy másik írás is, amely szerint a szóban forgó regény „agyalmány”, hamis és félrevezető. Németh László eltévelyedéseként rója fel a cikkíró azt is, hogy „egyszerre akar szépíró, esztéta, társadalomtudós és honmentő lenni.” A támadások folytatására Némethnek a Híd 1942. április 28-i számában megjelent (az SZDP-nek szóló válasz hevétől is fűtött!) Bánk bán a Magdolna utcában című, sajátságos színházi beszámolója ad alkalmat. (A feszültséget még csak növeli, hogy ugyanerről az előadásról egy héttel korábban éppen a Népszava közöl elragadtatott hangú méltatást.) „Némethet „tejcsarnoki” munkás barátai (Vö. Találkozó a tejcsarnokban. Híd, 1942. március 3.) hívták meg a bőrösök színielőadására. A Találkozó a tejcsarnokban a munkássággal való szövetségkeresésének fontos dokumentuma. „Mint senkinek, a munkásságnak sem udvaroltam soha. Velem szemben igazán könnyű dolguk volt a nyájukat féltőknek” — jelenti ki Németh László (nem minden gúny nélkül), majd így folytatja: „S ím, egy kis csoporthoz mégis elért, rágalmakon és tilalmakon át az, amit csináltam. Nem én tukmáltam rájuk; ők fedezték föl, évek során, hogy szükségük van rája.” S közvetetten válaszol itt a Népszava ama vádjaira is, hogy ő meg akarja bontani a szervezett munkások egységét: „A munkástól sosem kívánnám, hogy iskoláját: a mozgalmat, s amit ott tanult: az élet gazdasági szemléletét megtagadja. Legföljebb, hogy mást is tanuljon mellé”. Magát a szociáldemokrata pártot viszont — cikke végén — „az utolsó húsz év beteg képződményei” közé sorolja. A Bánk bán a Magdolna utcában Németh részéről politikai gesztus is, mellyel a munkássághoz való közeledésének szándékáról ad hírt (Az e tájban keletkezett cikkeiből úgyszintén világos a szándék, az elhatározás.) Csakhogy ez a közeledés nem jelent egyszersmind az SZDP-hez, azaz a munkásság legális pártjához való közeledést is. Éppen ellenkezőlek: Németh felfogása szerint a párt éppenséggel akadálya a munkásság és a kultúra találkozásának. Beszámolója végén (utalva a Népszava vasárnaponként szokásos „mérges cikkeire” is) ezt félreérthetetlenül ki is mondja: „Amíg az egész magyar művelődéstől zárták el tömegeiket: reményük lehetett, hogy tőlünk is elzárják. De ha Katona József nyelvét adják a szájukba: mi reményük, hogy a magyar munkásság őtőlük akarja majd hallani a folytatást?” Németh Lászlónak ez a túl sommás, és az adott történelmi helyzetben különösen zavaróan ható álláspontja (amely 71
