Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

mégis szorongással tekintő életérzést sugározzák Az értelmiség hivatása címmel kötetbe gyűjtött tanulmányok, bevezetőjükül épp a szárszói beszéddel. Az 1944 elején megjelent kötet egyrészt a Kisebbségben gondolatkörének szerves folytatása s betetőzése, másrészt a Tanúban meglehetős általánosságban fölvillantott minőség-képhez állít konkrét modellt Bocskay-kerti tapasztalatai alapján. Itt nincs többé szükség metaforára, a minőség itt egyszerűen az örömmel, hozzáértéssel, szépen végzett munka attribútuma, természetes jutalma. Csak az ilyen munka eredményes, gazdaságilag is csak ez kifizetődő. De van egy nagyon szigorú feltétele: másként, mint szabadon, el sem képzelhető. Szabad emberként pedig csak az tud élni, aki — s méghozzá nemcsak elméletben — hajlandó elismerni és garantálni a többi ember szabadságát. „Mi zúdít a fehér emberre is századok óta nem kóstolt szenvedéseket? A technikával szövetkezett martalóc: a gépesített hatalmaskodás. Ez érzi úgy, hogy a másik nép lelke annyit ér, ahány ágyúja van.” De az embernek nem végzete az erőszak. Az ember, ha akar, élhet és győzhet a növény teremtő és szelíd erkölcsével is. Kisebbségi helyzetben pedig csakis így győzhet. Sőt, még a küzdelmet is csupán így veheti fel. Erre biztat 1943 nyarán a Nagyváradi beszéd, meghatározva ennek a „kisebbségi harcmodor”nak a szabályait. Nem szabad átvenni az ellenség gálád harcmodorát, hirdeti. A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni, s ezt kell szembeállítani az erőszakkal. Mindenekfelett pedig „szolidárisnak kell lennünk azokkal, akik itthon minálunk, s azon túl az egész világon a mi kisebbségi harcunk részesei. Ezt tartom én az igazi népiségnek. A nép nevében óriási gazságokat követnek el a világban. Az ő nevében töltik meg a legborzalmasabb tömegsírokat. Az azonban, aki a népből zsarnokká, hóhérrá, az élet erőszakos szabójává dobja föl magát, már nem nép, hanem éppolyan motorizált ember, mint aki föntről szakadt embertársai nyakába. Én a népben azokkal tartok, akik — milliós szórványaikon — mindig lenn fognak maradni. Lenn tartja őket, hogy nem kaphatók és nem alkalmasak a mai hatalmi módszerekre. Ezzel a néppel menjünk mi együtt.” Naivitás? Csak addig, míg fel nem ismerjük, hogy a világ túlnyomó többsége jogfosztott, azaz kisebbségi állapotban él. A minőség forradalma az ő felkelésük manifesztuma, végső soron tehát a szabadság technikáját határozza meg. Azt tehát, amit Bibó István összefoglaló szóval demokráciának nevezett, s az európai civilizáció legfőbb értelmeként jelölt meg.

Az előadás ideje lejárt, s nekem a cím szerint még el kellene jutni a Ha most lennék fiatalig, tehát a hatvanas évek elejéig. Nyilvánvalóan lehetetlen, de tán nem is szükséges. Hisz a Vásárhelyi évekről ott van Grezsa Ferenc könyve. Németh utópiáinak szépségéről és kudarcáról a Kocsis Rózsáé. Másrészt meg az sem lehetetlen, hogy a Nagyváradi be-62