Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

lent (és Grezsa Ferenc szakértő kommentárjaival kísért) levelei napnál világosabban demonstrálják. Miért kényszerülünk hát, késő s tán megkésett hívek, Némethről szólva folyton valamiféle védekezésre? Miért kell különféle harmadik út, Spengler-, Ortega-, Fried-íantomok ellen küzdeni máig? A nagy rendszeralkotók persze mindig is csábítottak a fantomalkotásra, Arisztotelésztől Wittgensteinig számtalan példát idézhetnénk rá, Lukács Györgyről se feledkezve meg; nagy filozófusokat tán meg se tudnánk érteni, még ennyire se tudnánk megérteni alkalmasan készített madárijesztők nélkül. Ám Némethet sohasem vonzotta a filozófiai rendszeralkotás, és mindig akadnak értelmezői, nem is akármifélék, akik még a gondolkozás eredetiségét is jócskán elvitatják tőle. Mire jók hát a Németh-fantomok ? Vagy pro- és contrainterpretátorai ellenére mégiscsak egy nagy filozófiai rendszer töredékei rejtőznének a Németh-tanulmányok rengetegében, amihez így szinte definíciószerűen hozzátartoznának a megértést gátló és segítő félremagyarázások? Hagyjuk függőben a kérdést, nem húszperces előadásba való, s térjük vissza a Debreceni Kátéhoz.

Nyilvánvaló, már maguk a kérdések elárulják, hogy bármi is ugrasztottá ki ezt a mozgalmi manifesztumot. előkészíteni mindenképpen a Tanú készítette elő. Meg kell tehát vizsgálni politikai és ideológiai szempontból is a Tanú első évfolyamát, amint csakugyan meg is teszi Lackó Miklós a JAK-fűzetek tizenhetedik köteteként megjelent tanulmánygyűjteményben. Helyesen állapítja meg a „Zeitgeschichte” neves honi művelője, hogy 1932—33 táján, a divatos krízis-filozófiákkal és elitelképzelésekkel összefüggésben, „a demokrácia gondolata maga is válságba került, a demokrácia még a baloldalon sem tűnt feltétlenül olyan eszmének, amelyben a társadalmi fejlődés nehezen kivívott nagy európai vívmányát, mindenképpen megőrzendő értékét kell látni. Németh sem demokráciáról, hanem minőségről beszélt.” Igen, de soha nem a demokráciával ellentétben. És soha nem — amint Lackó sugallja — a Tat című folyóirat „Qualitatsozialismus”-ának valamiféle honosításaképpen. Németh ugyan maga írja, hogy Ferdinand Fried véletlenül — a vonaton — kezibe került könyve nyomán tényleg fölfigyelt a késő weimari Németország eme izgatott és izgalmas folyóiratára, s 1932 nyarától 1933 tavaszáig számról-számra követte; de vajon csakugyan olyan erősen és közvetlenül hatott-e rá, mint Lackó állítja? Bírálni mindenesetre nemcsak azért bírálta Németh a folyóiratot olyan élesen már 1933 tavaszán, mert az „túl közel ment a politikához”, hanem mert politizálásuknak nem volt meg a komoly filozófiai alapja, s bár más mozgalmat készítettek elő, így akaratlanul is engedményeket tettek Hitlernek. „Már kezdetben összecserélték a nemzetit a helyivel. A fasiszták fajnemesítésről, ultranémetségről ábrándoztak, a Die Tat a helyi szellem és a

59