Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

lom nem zsúfolhatja tele ábráit ennyiféle tapogatódzó fejtegetéssel. Üj irótípus, új műfaj kell hozzá. Vagyis a szépírás poétikái közismerten másfélék, mint a tanulmányíráséi. Tudjuk jól, mai küzdelmeinkbe is beleszól, hogy lehet bár a mű mögött ugyanaz az író, ugyanaz az életanyag, ábrázolóerő, világkép, a szépirodalom a maga törzsén nő föl, s bizony az érték, a teljesítmény rovására megy, ha ezt valaki nem ismeri el, mert valóban, amint Németh mondja: a szépirodalom nem zsúfolhatja tele ábráit annyiféle tapogatódzó fejtegetéssel.

De nem hagy nyugodni az, amiről az imént azt kockáztattam meg, hogy: vajon hangot adunk-e olyan nyomatékkai a mi korunk gondjainak, miként ő mindannak, amit a maga korában fölismert. És szeretném néhány mozzanat tükrében fölvillantani ezt az író számára lelkiismeretinek is mondható kérdést. Hiszen aki ma körülpillant, nem egy ellentmondást lát sűrűsödni, s ki mondhatja azt, hogy ezek nem tartoznak az állampolgárra, csak azért, mert történetesen író.

Nézzük csak: miközben közismertek a társadalom intézményeinek akadozásai, a lelassulások, sőt lehetetlenülések, ugyanakkor más progresszív alternatívák kipróbálására alig van lehetőség, mert annyira satuban tartja a kopásnak indult intézményrendszereket az önmaguk létrehozta kemény és pusztító kontraszelekció;

az is köztudott, hogy a gazdaság ugyan jó ideje nem tud tartósan érvényes feleleteket adni a kor kihívásaira, ám idegvégződései mégis szinte kilátástalanul a közepes alattiba kapcsolódnak;

aztán itt vannak a közismert anyagi gondokon túl az intézménymodellek hatóképtelenségéből bekövetkező nehézkedési törvények, a könyvkiadásban, a film, a színház életében és persze a tudomány terjesztésében, amelyek mérhetetlenül elnyújtják, ha csak el nem torlaszolják a megjelenést. így azután miközben a világindex szerint az információs áradatban a szellemi reflexiós idő egyre csökken, nálunk olyannyira elnyúlik, hogy a gondolkozás, a művészet teljesítményei szinte kiiktatódnak abból a sávból, amelyben a nemzet, egy közösség közgondolkozása, ön- és jövőfelismerése, történelmi tudata megfogalmazódhat.

Ezek után pedig arra az örök kérdésre, hogy az írónak nem föladata beleszólni mindebbe, netán arra a mai kiegészítésre, hogy egykor ugyan lehetett, de napjainkban, mikor az intézményrendszerek, a szociológia, a történettudomány elvégzik az elemzést, semmiképpen sem föladata, legföljebb annyit mondhatunk: látjuk, hogy a legjobb igyekezettel is mennyire végzik csak el, látjuk, hogy mire jutunk, s akinek ennyi elég, annak lelke rajta.

De másfelől ide kapcsolódik az is, hogy aki álláspontját, gondolatait, javaslatait közvetlenül próbálná beleprésélni a szépirodalomba, aki, miként Németh mondja, egy tanulmányban helyénvaló álláspontok áb-55