Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)

— roppant vázlatosan — előadni arról, hogy miért lehetett például az én nemzedékem számára a Németh László-i életmű legfontosabb gondolataival való megismerkedés — sorsszerű találkozás?

Mindenekelőtt azt a bizonyos „szorongó tájékozatlanságot” feloldó, hatalmas enciklopédikus tudása és intellektusa révén. „Bámuljuk a befogadóképesség lángelméit, a receptiv koponyákat. Bámuljuk a kisugárzó lángelméket, a kreatív koponyákat. Az ő alkatában e két adottság együtt működött” — állapította meg róla búcsúztatójában, nemzedék- és küzdőtársa, Illyés Gyula, majd így folytatta: „Egy jó ügy, az emberiség emberiesítésének értelemmel, tanító szóval való szolgálatában.” Bizonyos, hogy e két adottság ikerlángelméje révén sikerült neki — a folytonos kivonulások és a méltatlan kiszorítások, életműve egy részét máig értelmetlenül és megérthetetlenül korlátozó, hatályos intézkedések ellenére

— megvalósítania indulásának, írói és gondolkodói pályájának eredeti programját, hogy „a magyar szellemi erők organizátora” legyen; egyszál magában, hatalom és fegyver nélkül, a tiszta gondolat, az utópia erejével létrehozva az igazságaiban osztozó tehetségek szellemi gyülekezetében a két háború közti magyar világ valóságos-rossz alternatívái fölött azt a bizonyos Harmadik Magyarországot. „Az igazit — ahogyan a hatvanas évek közepéből visszatekintve Gabriel Marcelnek írta— amelyet az elődök sugalmazását követve, a többség érdekét vállalva, nekünk, íróknak kell a magyar népből megidéznünk. A Harmadik Magyarország így jobban hasonlított egy platoni ideához — folytatódik a visszatekintés —, melyet egy nem politikára született ember a földre akar húzni, a valóság mélyebb vagy mennyei természeteként előcsalni, mint használható politikai programhoz. A különös, hogy ez a platóni Magyarország, a következő évtizedekben, ha hivatalos képviseletet nem is talált, az eseményekbe, a nemzet, s főként az értelmiség közérzetének az alakításába mégiscsak beleszólt.”

S hogyne szólt volna bele, s szól bele ma is, egy nemzet közérzületének a legmélyebb rétegeibe, amikor a Németh László lángelméje által szervezett harmadik Magyarország platóni utópiájának igazi vízjele éppen a mi korunk legnyomasztóbb gondja: a minőség kívánatos forradalma? Hogy legyen ismét az emberi munka szép szenvedély, s ezáltal teremtő valóság, s hogy ne apadjon el a társadalom igazi fenntartó ereje: a bürokratikus struktúrák szövevénye ne fojtsa el a közügyek szenvedélyét, mert az elosztás reformja — írta 1932-ben — egymagában még nem orvosolja „az élet igazi, mély baját", azt, „ha az ember a munkájában nem találhatja meg a legfontosabb javát”. Németh László utókora tanúsíthatja igazán, hogy a minőség eszményével beoltott közösségi élet szükségességére vonatkozó írói gondolatok milyen kísérteties erővel tud-4