Bakonyi István - Horváth Júlia (szerk.): Tanulmányok Németh Lászlóról – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 36. (Székesfehérvár, 1987)
lobbik való, s a való csak cifra, esetleges gúnya.” Pszichológusként Freud és Dosztojevszkij rokona, filozófiai „szimultánjátékosként” pedig költő-Heidegger és lírikus-Einstein. Németh Lászlóra e tétel több szempontból is alkalmazható. Legszembetűnőbb a „genetikai” jelentése: az írói életmű „törzsfája” voltaképp a kritika, amiből később ágaznak el az egyes szép- és tanulmányírói műfajok. Az ábrázolás igénye is a gondolkodás és tudatosság talaján hajt ki. A műbíráló a regény- és drámaíró reflexeit is foglalkoztatja. A „kritikai vélemény” nemcsak leírása az alkotásnak, hanem újrateremtése is, továbbá az alkotó jellemképe, alakrajzként „az esztétikai jegyek pszichológiai értékelése.” Aztán „kis dráma, amelyben az igény újra megjátssza harcát a formáért”. A kritikaírás az emberábrázoló „kegyetlenség” műhelye, ahol meg lehet lesni alkat és karakter titkait, meg lehet figyelni életutak tanulságait. A regényíró is beáll a „lélekteremtés” e folytonosságába, csak autonómiáját kell majd kivívnia a literatúra kész modelljeivel dolgozó kritikussal szemben. (Látszólag ellentmond e fejlődésmenetnek, hogy Németh László lírikusként és novellaíróként kezdi pályáját. Csakhogy az indulás e két műfaja inkább tekinthető zsákutcának, álútnak és tévelygésnek, semmint önnön hajlamai, képességei és lehetőségei felismerésének. Az öntükrözés igénye és a tárgyiasítás ösztöne — aminek összekapcsolásával, líraiság és objektivitás egymásra rétegezésével a tanulmányműfaj foglalatában sikerül majd alkotói szuverenitását kivívnia — egyelőre külön vágány bennük. Nem véletlen, hogy Németh hamarost abba is hagyja művelésüket, s később is inkább csak az öntanúsítás dokumentumaiként értékeli őket. Az elbeszélést a mezőföldi életanyag tematikai érdekű és a regényírást előkészítő fölfedezéseként, a verset pedig A megölt költő címmel önéletírása fejezeteként.) A kritika épp úgy „bábállapota” a szépíró Németh Lászlónak, mint a publicisztika a költő Ady Endrének. Innen magyarázható a műbírálat- és regényírás bizonyos analógiája: a regényhősök életüket műalkotásként (azaz az esztétika törvényeit is figyelembe vevőn) építik föl, az írói jellemzés eszközei közt erős a lelki-szellemi történések elemzésének a hajlandósága, a regényvilág éles kirajzoltsága az esszé fogalmi pontosságát revelálja. A kritika nemcsak oly módon kohója a Németh László-i regénynek, hogy ábrázolói képességeit formálja, hanem úgy is, hogy (az írás gyakorlatát megelőzően) benne készül egyszemélyes regényelmélete. Mindenekelőtt a konvenciók igézetétől kell szabadulnia, hogy a maga — másokéval összetéveszthetetlen — stílusát kialakíthassa. (Az 1926-os Akasztófavirág jobbára csak tárgyi-szemléleti értékeinél fogva jelentős mű, az írói módszertant Móricztól és Szabó Dezsőtől kölcsönzi.) Hogy a drámain „jelenetező” móriczi technika nem szemlélhető a magyar 21
