Lencsés Ferenc: Martonvásár története – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 26. (Székesfehérvár, 1964)

A feudalizmus kora

uradalomnak jogában állt a napszámosokat elbocsájtani. 25—30 személlyel kellett előállni, „ép, egészségesekkel, kik a munkálatokra elégségesek legyenek — nem pedig betegség miatt heverők — vagy hasztalan munkát színlelve, napot töltenek”. Naponta 30 krajcárért, ebédet és vacsorát, kenyeret és 1/8 icze pálinkát, s egy héten háromszor húst kaptak."1

Esetleges károsodás esetén bérüket az uradalom visszatarthatta. Amennyiben pedig a íkíváint időt „elmulasztván szabadságába lészen az uradalomnak helyükbe másokat fogadni”.

Martonvásár helyzetére a katonai esztendőre kivetett hadi és házi adó összeírásokból is következtethetünk. 1837/8 katonai esztendőben adózás szempontjából a jobbágyok száma: 46, zsellérek száma 64, a lakóik száma: 6 volt. A harmadrendű házakból 143-at számoltak össze. Az állatállományból a tehenek száma: fejősök 1, meddők 14, 3 esztendősek 2, hámos lovak száma 100, sertések száma 4 volt. Az elsőrendű szántóföldek száma 725, harmadrendű kaszás rétek száma 150 volt”

Tíz év múlva a jobbágyok száma 37, zsellérek száma 66, lakók száma 7 volt. A meddő tehenek száma 10, kétesztendős tehenek száma 1, hámos lovak száma 183, sertések száma 13. Házak, szántóföldek és rétek száma nem változott.68

SZOCIÁLIS HELYZET ÉS KULTURÁLIS ÉLET

1795 március 9-én a „Marton Vásári lakosok” a királyi helytartótanácshoz fordultak, mivel korábbam sem a földesuraságtól, sem a vármegyétől segítséget nem kaptak. Kérték a helytartótanácsot, hogy akár kölcsönbe, akár hitelbe a budai vagy fehérvári raktárból adjon ki aratásig lisztet, vagy búzát. Kérésük indokolására felhozták, hogy sem a város, sem a megye házi pénztárában pénz nincsen s ennek ellenére a gyakran átvonuló katonaságot el kell tartamok.8*

Négy évvel később, 1799. június 10-én a marton vásári colonusok (telepesek) a vármegyéhez fordultak panaszukkal. Mikor a helységet megszállták, 36 fél jobbágytelket kapták és ennek arányában osztották ki a „marhajáró-miazőt” (pasoumot) is. Az utóbbi időben a zsellérek és az árendások marhád megszaporodtak, „azon csekély pascumunkon teljességgel a vonyós marháink el nem élhetnek. És mivel azon csekély pascum miatt a méltóságos uraságunk ökreinket az előbbi legelőről kitiltotta légyen, annál nehezebben és keservesebben tehetjük szolgálatunkat. Mely szerént avégett kéntelenitetvén a Tekéntetes Nemes Vármegyéhez alázatossággal folyamodni, hogy ezen szegény és nyomorult állapotunkban kegyesen méltóttatnék segíteni. Mert bizonyára, ha ebben nem segítettünk, végképpen elpusztulunk és semmi lészünk."

24