Farkas Gábor et al.: Tanulmányok Kisláng múltjából és jelenéből – István Király Múzeum közleményei: B sorozat 25. (Székesfehérvár, 1964)
3. Néprajzi adatok Kisláng településtörténetéhez
A tüzelőpadon, illetve a konyhában található a vasláb, a tűzpiszkáló, pecsenyekeverő, szénvonyó és kenyérsütő lapát. A hagyományos konyhafelszerelés a tüzelőberendezés átalakulása következtében már eltűnedezőben van. Az egyfából kivájt famozsár még általános, amelyet vastörővei vagy fejsze nyelével használnak (9—11. kép). A vaslábasokat, ahol még megvannak, víz melegítésére, állatok etetésére használják. Ezek az eszközök még a település idejéből maradtak fenn. A szobában voltak a konyhából fűthető kemencék, amelyeket Kislángon aorókályhának neveztek. Ma már csak egy-két helyen használják. Több formai változata volt. Ezeket szintén házilag építették fel, de külön speciálistái is voltak. 15x30 cm-es vályogból állították fel a négyszögletes alapját, amelyet földdel tömtek meg, és jól ledöngölték. A kályhának az alapja 60—80 cm magas volt, míg a szélessége kb 150x100 cm-re terjedt ki. A vályogtéglát élére állítva, fokozatosan, kb 1 m magasan beboltozták az alapot és csak 2—3 cm keskeny polcot, szegélyt hagytak meg, és megkapták a kályha formáját. Belül besározták 2 cm vastagságú polyvás sárral, és a külső rezére is húztak rá kb 1 cm-es rétegben, majd száradás után fehérre meszelték. A dorkókályhát még a következőképpen is építették: Az alapját a már leírt módon készítették el. Fából, szotyola-szárból vázat csináltak, amelyet az alapra állítottak, és kb 5 cm vastagságban sarat raktak rá. Kicsinyenként húzták rá a sarat, s mikor megszáradt egy réteg, akkor tették rá a másikat. Ez így hosszadalmasabb munka volt. Miután elkészült, begyújtottak és kiégették a favázat, megmaradt a kályha. A kályha készítésének specialistája egy ügyes asszony volt, Vagyóczki József né, aki bodzafavázat állított az alapra, befonta szőlővenyigével, s kivül-belül betapasztotta sárral. A venyigefonás jól megkötötte a sarat. Formás, vékony kályhák voltak ezek (12-13. kép). A néprajzi irodalomban Gönyey Sándor közli a bakonyi Vilonyáról és Szentistvánról, a dorkó rekonstruált formáját, amelyet az öregek elbeszélése alapján ismertet. Ezek szerint a dorkó fekvő, félhengeralakú kemence volt, oldalán befelé mélyülő kupákkal kirakva. Gönyey arra is utal, hogy a dóri vagy dorkó a Dorottya név becéző je.11 Jankó János a balatonmelléki házak leírásában említi a dóri kályhát, mint ugyancsak emlékezetben élő szobabeli kemencét, ami a kupás szemekből rakott ottani vörös kályhákat megelőzte.7 Bátky Zsigmond a következőkben foglalja össze a kályhatípusra vonatkozóan következtetéseit: Szerinte a dorkó „ugyanaz, mint gyurkó, mely névvel a régiségben (Veres György, Veres Gyurkó), játszi kedvvel fapalackot, csutorát, korsót, kancsót, csuprot, poharat, pintes korsót, általában borivó edényt illettek, s mely töbfelé még ma is használatos, ivó-120 (
