Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Elágazások - Rieder Gábor: Vén barackfa a szocreál síkságon
422 ELÁGAZÁSOK / XXIII. RIEDER GÁBOR: VÉN BARACKFA A SZOCREÁL SÍKSÁGON XXIII.10. Reggeliző asztal, színezett litográfia, 1920 körül XXIII.11. Strandoló nők, színezett litográfia, 1920 körül XXIII.12. Thámár. Prihoda István rézkarca, 1930 körül falusi életkép volt, békés idill, ez a festmény pedig - a két oldalsó kép között - harcos kiállás népünk legfontosabb ügye mellett. Gondoljunk a két női arcra: a hármaskép balszárnyán az anya arcán a halál merev mozdulatlansága, a középső képen az alvó lány arcán a munka utáni pihenés életteljes nyugalma. Ennek a két arcnak az ellentéte is a mi korunkról szól: ha talán kicsit naiv, kicsit allegorikus módon - de mégis a béke és a háború, az élet és a halál erői közötti hallatlan feszültséget érzékelteti, amely olyan mélyen áthatja egész életünket."31 Életrajzírói is megemlítik, hogy a látási problémákkal viaskodó öreg piktor ezzel a képpel akarta lezárni festői pályafutását.32 A szakma a kvalitásbeli visszaesés33 miatt se dicsérte túl sokat, de az iskolásmódon egyszerű szimbólumok és a szocreáltól idegen temetői feszületek is diszkreditálták a képet. Mindezek ellenére az 1955-ös első szocreál retrospektív válogatásba bekerült,34 az életrajzírók pedig mind a mai napig megemlékeznek róla.35 A rézkarcok mentsvára Hiába hordozta az öreg festőt a tenyerén a kultúrpolitika, hiába kapott busás összegű Kossuthdíjakat és rendszeres kiállítási lehetőséget, Csók nem került be a vállalatigazgatókat is megszégyenítően jól kereső művészelitbe, akik a reprezentatív, monumentális munkákon dolgoztak vagy az állami műkereskedelemben ügyeskedtek. Kádár György titkárként 1956-ban készített egy kimutatást a Szövetség számára, amelyben tételesen felsorolta az éves szinten százezer forint felett kereső művészeket.36 Csók nem szerepel ebben a listában, viszont ott találjuk a grafikus Prihoda Istvánt, aki többek között a Csók-művek sokszorosított rézkaraiból tett szert a kor életszínvonalához képest szédületes vagyonra. (XXIII.12.) Az idős festő pénzkeresés végett saját klasszikussá érett festményeiről készíttetett - akárcsak a háború előtt - rézkarcokat. Szemei már olyan gyöngék voltak, hogy maga nem boldogult a rézkarcoló eszközökkel, ezért fiatalokkal dolgoztatott - ezt maga mondta egy szövetségi ülésen, amikor egy „bérrajzolást" tiltó határozat merült fel a látóhatáron.37 Dacolva az államosítással és az 1952-ben megalapított Művészeti Alap monopóliumával, a magánműkereskedelem nem szűnt meg százszázalékosan. Koller György vezetésével 1950- től működött a Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége, ami olyan tekintélyes művészek munkáit is forgalmazta, mint Szőnyi vagy éppen Csók.38 Kass János visszaemlékezései szerint a közösség története egy Brazil nevű, kicsiny, Andrássy úti kávézóban kezdődött: „A Brazil az ötvenes években az oázis. Fogalom volt, és sokak számára valóság. Szemben a bejárattal az örökösen szörcsögő, szipákoló kávéfőző masina, valami olasz fazon mögött a váltakozó kávéfőzőlányok, de Klári, a hely lelke és őrangyala, gondolom, ma is hurcolja a pléh tálcán változatlanul a vendégek rendeléseit. Barnára pácolt hosszú, kényelmetlen pad, egészen a sarokig, hat-nyolc ülőhellyel, s ezen a kényelmetlen pádon olyan óriások ültek a Japánból, a Fészekklubból kiszorulva, mint Szőnyi István, Csók Pista bácsi (nem Csók István, mert ő mindenkinek Csók Pista bácsi volt), Borsos Miklós, Pátzay, ide járt Dinnyés Lajos, Diener Dénes Rudi, a kedves Imre István, Iván Szilárd, Barcsay Jenő, és sokan a szentendreiek közül. A kicsi asztalok között külön hely illette meg e művészeket, akik külön ugyan, mégis együtt a többiekkel a hét bizonyos napjain itt találkoztak, barátságosan vagy tartózkodóan, de otthonosan üdvözölve a törzsvendégeket és kabátot, kalapot vagy mappát lepakolva odakönyököltek a rissz-rossz asztalokra, várva a kávét, a jó szót, a híreket. [...] De itt a Brazilban született meg a mára kialakult műkereskedelem is, mert Szőnyi és Koller itt alapította meg a Rézkarcolók Kollektíváját, amely ma a Várban működik, de amelynek itt volt a bölcsője. Szőnyi művészi hitele, Koller György embersége és nagyszerű, kivételes szervezőképessége jóvoltából talpra állt a kis közösség; nemcsak művészetet, de pénzt is csinál, és ebben a körben nem a konkurenciaharc dúlt, nem a fúrás-faragás, de képessége, munkája szerint ki-ki részesedett, s mellőzött, magukra hagyott kiváló művészek kaptak kenyeret."39 Az úgynevezett alkotóközösségek a Nagy Imre-féle új szakasszal érkező óvatos kapitalista lépések idején egy-két évig virágoztak, majd a nagypolitika ismét elnyomta őket a Művészeti XXIII.12.
