Gärtner Petra (szerk.): Csók István (1865 - 1961) festészete - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2013)
Árkádián innen és túl - Révész Emese: Csók István pusztakengyeli festményei
ÁRKÁDIÁN INNEN ÉS TÚL / XIX. RÉVÉSZ EMESE: CSÓK ISTVÁN PUSZTAKENGYELI FESTMÉNYEI 363 Nagy múlttal rendelkező képtémát dolgozott fel Csók a Virágzó barackfa festményén (a kép A vén barackfa tavasszal címen is ismeretes), (kát. 111.) Ennek főmotívuma régóta foglalkoztatta. A virágzó faág jellemzően japonizáló festői elem, amely az 1880-as években Hokusai fametszete nyomán már Van Goghot is megihlette. Csók 1909 körül két változatban is megformálja a Bodzafát (kát. 90-91.), amely aztán valamivel később szintén feltűnik árkádikus látomásán, a Schiffer-villa pannóján (kát. 93.). 1911-ben - ugyancsak Van Gogh egyik utolsó művének ihletésére - készül az Almafavirágok. (kát. 89.) Nem véletlen tehát, hogy a festő 1939-ben Puszta kengyelen is oly hosszan elidőzik a „vén barackfa" tövében. A göcsörtös, de még dús viráglombot hozó fát Csók vélhetően alteregónak tekintette, és mikor a fa az időnek megadva magát kidőlt, együttérzése jeléül az enyészetnek induló fának is szentelt egy művet (A vén barackfa tragédiája).'5 A Pusztakengyelen készült tájképek sorát a művész később Alföld-ciklusként emlegette.16 A birtokot övező megművelt földek és a kastélykert egyaránt új, impresszionista jellegű motívumok sokaságát kínálták neki.„Szerettem nagyon azt a kertet: volt ott egy gyönyörű szép orgonabokor, azt is lefestettem; lefestettem a rózsákat is és a kerten túl a szántóföldeket. Különösen tetszettek szerte a kissé rendezetlen kazlak, a kapálok, a virágzó színes repceföldek. És szerettem a gyümölcsöst is, a káposztáskertet is, - csupa szép és érdekes dolog volt, valósággal szerelmes voltam beléjök"- idézte fel később a tekintetét megragadó, festői tárgyakat.17 A Virágzó rét és a Virágzó repcetábla kötetlen színfutamokba oldotta a látványt, egyszer rózsaszínre, máskor aranysárgára hangolva a művet. (kát. 108-109.) Csók e két tájfestménye azonos festői gondolkodást tükröz, mint amilyet a húszas években festett Balaton-képein látunk. Ott a víz testetlen felszíne, itt a termés puhán áramló színtömege uralkodik, de mindkét esetben hiányzik mindenfajta elbeszélő elem, tisztán színfelületekbe oldva a közvetlenül megfigyelt természeti látványt. E mezőképek a Balaton-ciklus méltó folytatásai, amelyek Csók festőiségének beteljesedését jelentik. A kengyeli nyarak jelentőségét mi sem bizonyítja jobban Csók István életművében, mint hogy 1935-ben önmagát is megfestette ott. (XIX.12., kát. 2.) Munkásságában ez a műfaj viszonylag ritka, ugyanakkor igen hangsúlyos. Első átgondolt önarcképét 1905-ben Párizsban festette (.Műteremsarok, kát. 3.), ezt követően 1912-ben a firenzei Uffizi Képtár világhírű önarckép-galériájának felkérésére örökítette meg saját vonásait. (IV.58.) Ezután már csak a kengyeli nyarak hatására fordult újra (és immár utoljára) e műfaj felé. A kengyeli önportré abban a vonatkozásban is egy átgondolt program részének tekinthető, hogy párizsi és firenzei előzményeihez igazodva ezúttal sem pusztán saját vonásainak megörökítése a cél, hanem valamiféle„ars poetica" megfogalmazása. Ahogy a Műteremsarok és az Uffizi-beli Önarckép, úgy ez a képmás is magáról a festőmesterségről vall. Középpontjában az alkotás aktív folyamatában lévő művész jelenik meg, a mű „teremtésének" pillanatában. Színtere a kengyeli virágos kert, hátterében a nyári pavilon árnyékában hímző Léderer Annával. Csók úgy tűnik fel, amint éppen ezt a látványt festve s eközben egy pillanatnyi szünetet tartva felénk fordul. Az örökifjú művész égszínkék zakójában, sárga szalmakalapjában e világi Paradicsom vendégeként ábrázolja magát. A kert dús vegetációja és az asszonyi szépség ebben az összefüggésben szimbolikus jelentést nyer, mint a töretlen életerő, a megújhodó alkotóerő forrása. XIX.8. XIX.9. XIX.10. XIX.8. Napfürdőző hölgy fotója Pusztakengyelről XIX.9. Fürdőruhás nő, 1936 (mgt.) XIX.10. Családi fotó Pusztakengyelről, 1936 körül
