Lukács László: Az 1848-as móri csata emlékei - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2008)
Bevezetés
6 részének településein a gazdag népi elbeszélő hagyomány is fenntartotta. E szóbeli hagyomány összegyűjtése, lejegyzése 1947-ben, a magyar forradalom és szabadságharc centenáriumára készülődve kezdődött. Az országos néphagyomány-gyűjtés szervezői küldték el kutatóútra Hegyi Imre (1921-1991) néprajz szakos egyetemi hallgatót a szülőfalujához, Bakonycsemyéhez közel eső községekbe, Mórra és Nagyigmándra, amelyek a szabadságharc jelentős helyszínei voltak. Idézzük a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában őrzött gyűjtőnaplójának néhány, a móri csatához kapcsolódó részletét! „1947. júl. 1. Mór. Első utam a néprajzi gyűjtésnél. Még sosem csináltam, s most egyszerre belecsöppenve: feladat! Sánta László ref. lelkész nem nagy érdeklődést mutat a dolog iránt, s kerek-perec kijelenti, hogy sajnos nem tud segítségemre lenni, a levéltár és anyakönyvek eltűnése miatt... 1947. júl. 2. A községházán tett látogatásom teljes eredménytelenséggel végződött. Az új munkaerők felvilágosítottak, hogy ők ugyan nem tudnak segítségemre lenni semmiben: ha azonban felkeresem Degenhardt Miklós nyug. főjegyzőt, ő esetleg meg tudna magyarázni néhány dolgot. Tőle tudtam meg, hogy a móri emlékművet egy lelkes tiszttartó buzgólkodása hozta létre. Buzgólkodott, hogy társadalmi gyűjtés induljon meg egy emlékmű javára, amely el is készült a 90-es években. Halálakor pedig tett egy 30 Ft-os alapítványt azzal a rendeltetéssel, hogy kamataiból évenként hozzák rendbe az emlékművet. Ez azonban az első világháború utáni inflációban elértéktelenedett. Közlése szerint régebben minden Halottak napján szokott ünnepség lenni az emlékműnél, a háború után áttették március 15-ére. Az ünnepi szónok mindig valamelyik kapucinus barát vagy a ref. lelkész szokott lenni. Amíg voltak öreg honvédek: azok felöltöztek a ruhájukba és megjelentek ott - egyre még ő, Degenhardt is emlékszik - később azonban ez a szín is kiesett az ünnepélyből, mikor elhaltak ezek a honvédek... 1947. júl. 3. Ma jó napom volt: ráakadtam egy fiatalemberre, aki félig-meddig ismeri Mór öregjeitfiataljait, elvezetett pár házhoz. Sajnos sok helyen vallották be, hogy mindazt, amit tudnak: könyvből tudják, de már el is felejtették a könyvet is, tartalmát is. Meg, gondolom: félnek most nagyon a kitelepítéstől is, azért olyan nagyon óvatosak, tartózkodók. Lehet, hogy gyanús nekik ez az egész érdeklődés. Azonban nem soká kérette magát Witner János öreg bácsi, és annyira belejött a mesébe, hogy mikor látta a füzetem, ceruzám, rámszólt, hogy most ne írjak, mert őt az izgatja, ő folyékonyan akar mesélni. Mesélt is folyékonyan, de svábul, úgy, hogy megérteni megtudtam, csak rögtön jegyezni nem voltam képes. Mikor kimesélte magát, azonnal eszébe jutott, hogy neki még dolga van a szöllőben, ő odamegy! - kidobott bennünket. Hogy mostanában sok a dolga, hanem majd máskor többet...
