Lukács László: Az 1848-as móri csata emlékei - Szent István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2008)
A móri csata emléke a néphagyományban
12 hasította be a karddal. Tudtam, hogy megütötte a lovamat, mert nagyon keservesen elnyerítette magát, aztán mégjobban megugrott. Ez a tiszt utánam. Jól van, csak gyere — gondoltam magamban, majd ha már a többit jó messze elhaladtuk, majd számolok veled. - A Kálvária-temetőnél visszanézek, látom, hogy csak a hadnagy gyün mögöttem. Mikor odaírt közel, megcsördítettem a lovamat, hogy lassan írjen el a vasas. Mikor odaírt közel hozzám - aszongya a nagybácsim - egyet nyomtam a lovam oldalán, az meg megpördült velem, mint a karika. A karddal kezemben kaszáltam egy olyan vágással, ahogyan csak bírtam. Annak a hadnagynak úgy eltaláltam a torkát, hogy a feje azonnal lenyeklett rula. Le is esett a feje, leszakadt. - No uram királyom, jó istenem, most már gyühetnek a vasasok! Hanem az a ló csak gyütt ám utánam, nem maradt el sehun se. Mentünk egészen a Hétkútig. Ott megálltam a lovammal, ez meg szípen odagyütt mellém. Lelöktem a hadnagyot, már a feje nem is volt rajta. A lovát meg vezetéken elvittem. Fehérváron találtam meg a csapatom. Harminc forintot kaptam a tiszti lóért. Az enyimet meg beadtam a spitálba, ott meggyógyították, osztán újra csak az enyim lett a lovam.” A csata apró részleteit is megőrizte a népi emlékezet: „Ott lenn a hídnál, ahol elfordul az út fölfelé, ott a kápolnánál hét honvéd elállt a híd mellé, és amint jöttek az osztrákok, egyenkint elkapkodták őket, és levágták. Az osztrákok kiabáltak, hogy adjátok meg magatokat, mit akartok, mi úgyis sokkal többen vagyunk! De ezek ott nem adták meg magukat, hanem csak úgy tettek, mintha megadnák magukat: az egyik vitte az osztrák felé a kardot, hogy leteszi a fegyvert, a másik meg addig hátulról levágta a vasast. De azért a honvédek is odavesztek ám, csak egy maradt meg, de már annak se volt fegyvere. Aztán az elszaladt addig a házig, ami most ott a kápolna mögött van, de egy osztrák tiszt utána ugratott a lovával a kapu tetején keresztül, és a honvéd már nem tudott befutni a házba, hanem az ajtó előtt volt egy fiatal körtefa, ammögé ugrott úgy, hogy a tiszt nem tudta a karddal megvágni. Mindig a fa ágait vagdalta. Már egész csonk volt a fa törzse, mind levagdalta a karddal az ágait, mikor jött még egy másik osztrák is, és kétoldalról mentek rá a honvédre. Az egyik a karddal mind levágta az egyik válláról azt a vastag húst, a honvéd rögtön összeesett. Ott is hagyták, de a házbeliek behúzták gyorsan, és bekötötték neki.” (Hegyi 1947) „Mikor megindút a háború, a honvídek ott átak ki a Kocenda-hegyén. Ami most Táborhegy. Ott a Lókutná indut meg a kemény harc. Ott kaptak a honvídek egy ujan tüzet! Ott köllött vóna a vasasoknak gyünnyi, mer ott nyullott el egy erdő, és abba vótak az utak Sárkány meg Aka felé. De valami Frey biró elárúta íjje a honvídokat. Görgeinek ide köllött vóna gyünnyi, de hallotta, hogy mi lesz itt, hát má’ Csákváron, meg Csákberényben lelógeroztatott. Azér asztá a honvédek kevesen vótak, a vasasok meg sokan, így lett ujan sok halottyuk a honvídeknek. Ott a Perczel-ucca kömyékin, a Stoffer-vendéglőné vót a legnagyobb a harc. Annyi vót a halott, hogy a ló túta maga előtt a sok halottat. Azér is építtették oda a Honvídemlíket, mer hogy ott vót a legnagyobb a harc meg a legtöbb halott.” (Hegyi 1947) Ï
