Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

38 Hermann Róbert és mások kutatásaiból ismerjük a pákozdi csata történetét (Jenéi 1966; Urbán 1984; Hermann 1998; Hermann szerk. 1996, 168-169). Feltűnő, hogy a néphagyomány a pákozdi csatával kapcsolatban sok valós elemet, történeti adatot megőrzött. Ilyen elemek: a falu lakóinak menekülése, a falu felgyújtása, fosztogatás, a katolikus pap (Pilsák György) közbenjárása, Jellasics menekülése. Ezeket a valós elemeket a pákozdi csatát átélt személyek elbeszéléseiből, az iskolai oktatás anyagából, tankönyvekből vagy a március 15-ei, szeptember 29-ei ünnepélyek szónoklataiból meríthették. A szóhagyomány szerint a horvátok Pákozdhoz hasonlóan Dunapentelét is fel akarták gyújtani. Nyuli Márton 1954-ben így beszélt erről: "Apám akkor született, mikor a forradalom aztán kiütött. Csak annyit hallottam, hogy idesapám egyéves volt, mikor a forradalom kiütött. Aztán úgy volt, hogy eltüzelik ezt a Dunapöntöllét. Elraktak mindent a vermekbe, a nép meg elhúzódott ki a laposra, ászt fétek, hogy hát valami nem jó lesz. Öreganyám a hátán vitte idesapámat, menekütek. De aztán megszűnt. Vót itt valami nagy, nem is tudom minek mondták, valami aranykucsos vót. Az mentette meg a községet, hogy nem tüzelték el. Ki volt, nem tudom." (Veress 1954, 110.) A pákozdi csatával kapcsolatos néphagyomány anyagban három valódi mondaelem is szerepel: 1. A magyar kémnő működése. 2. A lovak lábán a patkó megforgatása. 3. Az ellenség tóba szorítása. A lovak lábán a patkó megfordításának mondai motívuma a kuruc korhoz, Rákóczihoz kapcsolódó történeti mondáinkban is feltűnik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében gyűjtött mondák szerint II. Rákóczi Ferenc menekülése közben "odaszaladt a kovácshoz, és azt mondta, hogy a lova lábán a patkót fordítsák meg." (Tornyospálca) Illetve: "A ló patáját fordítva vasaltatta meg Rákóczi, hogy ne találják meg őket." (Nagyecsed) (Ferenczi-Molnár 1972, 77-78; Luby 1985, 45-46.) Az ellenség tóba szorításának mondája a horvátokkal kapcsolatban a Dunántúl területén általánosan elterjedt: "A pátkai kertek alatt hosszú, nagy víz húzódott. Ezt a vizet - ma már víztározó van a helyén - a nép Aranyosnak hívta, mert szinte arany volt a színe a sok haltól... A szabadságharc dunántúli hadjárata alkalmával a horvát seregek elérték Pátkát. A pátkai nép nem nézte tétlenül az ellenséges sereg vonulását, pusztítását, hanem kaszát, vasvellát ragadva az Aranyos nevű víz felé szorította a horvát sereget. A vízbe szorított ellenséggel már könnyebben elbántak a magyar katonák. A csatát dicsőséges pákozdi csata néven említi a történelem, mert a fő ütközet a pákozdi hegyekben zajlott, de a menekülő horvát sereg elérte Pátkát, és ott történt a leszámolás az Aranyos vizében, a pátkaiak segítségével. Legalábbis a pátkai öregek így emlegetik." (Molnár 1984, 2.) Pázmándon 1964-ben Csurgó Ferenc beszélt Kresz Mária néprajzkutatónak a horvátok tóba szorításáról: "Hát úgy hallottam a nagyapáimtul, hogy a dédöregapám is, meg az igazi öregapám azok ott vótak a pákozdi csatába. Aztán hallottam tülük azt is, hogy volt egy pákozdi menyecske, mint a mai nyelven olyan partizán nő féle. Hát kíváncsiak vótak a mieink, hogy a Jellasicsnak a csapatai milyen erősek. Osztán bement egy kosár sárgabarackkal. Áruta ott a horvátoknak, a katonáknak. Hát osztán közbe nem is az vót a célja, hogy ü a barackot