Lukács László: 1948–49 jeles napjai a néphagyományban. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 35. (1998)

20 8. ábra: "Kossuth Lajos azt üzente..." Kollarz rajza (Gracza é. n. II. 167). Önként vonult be lóval. Ustoros huszár volt, oszt tőre volt, meg ustora. A karikás ustor végén drót volt. Ha azzal a dróttal megvágott valakit, hát annak nem maradt a nyakán a feje." (Gábor 1947e, 3.) Csákvári adatközlőm, az 1880-ban született Harangozó András öregapja, mint fiatal legény, részt vett a pákozdi csatában. Történetét 1978-ban a 98 éves unoka így mondta el nekem: "A házunknál katonaistálló volt. A katonalovak eddegéltek ottan. Egy alkalommal háború lett. Forgás támadt, abrakóni köll, fújták az abrakulást. De a ló dobogott, hun az egyik lábával, hun a másikkal. Azt kérdi öregapám, mi baja van ennek a lónak? - Háború van, menni köll! Be köllött fogni, és két lóval elmentek Pákozdra. Ott volt a mi kocsink is. A gróf fia ott feküdt a kocsi alatt. Soká, má három nap is ott volt. Azt mondták, hogy fölváltják! Dédöregapám mérgelődött, nem tudja mennyi dolog van itthon! Ezt már nem lehet hagyni, elmének érte. Annyira dühbe gyütt az öreg. Elment érte, meg is találta. - Hát te nem találsz haza? Már régen lejárt az idő, a dolog meg marad! Ledobja a takarót magáról a gróf: - Mit beszél kend, menjen haza? Én gróffi vagyok, és itt hentergem a kend kocsija alatt, itt köll kuncsorognom. Elhallgasson kend, mert olyan huszonöt botot hegedültetek a valagára, hogy megemlegeti! Erre elhallgatott az öreg.