Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
jobban adó kalaposok nevüket, címüket, sót a város címerét nyomatták a bélésbe. (Másoknál ezeket az adatokat a bélésre ragasztott vinyetta tartalmazta.) A kalap kétségkívül mutatósabb - és drágább - lett a bélés által. A bélés kiszabásához fából vagy keménypapírból készült mintát használtak. Dittrich István műhelyében a paralelogramma alakú oldalminta 15 cm X 57 cm méretű. Az ellipszis formájú minta, a kalap tetejéhez, 18, illetve 15 cm átmérőjű. Egy műhely egyfajta mintát alkalmazott, legfeljebb a nagyság miatt kicsit hosszabbra engedte a méretet. Legtöbbször előre, nagyobb mennyiséget szabtak ki. A bélés két darabját varrógéppel illesztették össze. A kalapba papírral alábélelve helyezték be, s varrták le nagy öltésekkel a bélést, melyet az izzasztó is tartott. Az igényes, rátarti vevők, főleg a legények jónéven vették, ha izzasztón monogramjuk feltüntetésre került. Rekeszes tárolókban tartott, apró alumínium vagy zománcozott betűkből szokták kirakni. A kész kalapot - mint menet közben többször is - újra lekefélték, átvisulták, s úgy helyezték az állványra vagy vitték a raktárba. A kalap a használat nyomán piszkolódott, kopott, vesztett tartásából, végül javításra szorult. A kalaposmesterek mindig is foglalkoztak javítással, és ebbéli szerepük a II. világháború után különösen megnőtt. A nagy mennyiségű terméket kibocsátó gyárak ugyanis javítást nem végeztek, így csak a kismesterekhez lehetett fordulni. Az olcsó javítás révén a tulajdonos kedvelt viseleti darabját - amely sokszor régies, már nem készített fazont hordozott - szinte újjávarázsoltatta. A kalapos a nála megjelenő kuncsaftnak a számára szükséges adatait a megrendelő könyvben rögzítette, azután látott munkához. Először lekefélte az elhasználódott kalapot, majd késével kifejtette az izzasztót, kiemelte a bélést, levette a szalagot. így megkopasztva alaposan szemügyre vehette az anyagot, és az állag alapján dönthetett, hogyan alakítja tovább: a nagyon kopott külső belülre került, s szükség esetén a kalap hátuljából is válhatott eleje. Mindenekelőtt azonban szalmiákszesszel óvatosan megtisztította, a zsírt, piszkot eltávolította. A művelet kényessége miatt a század közepétől inkább vegytisztítóval (kisiparos, illetve Patyolat Vállalat) dolgoztatott. A vegytisztítást követően meleg vízzel is átmosta a fejrevalót. Ezután a javítandó kalap sorsa megegyezett az új tompéval. Az ismertetett munkafolyamatok elvégzéséhez jól felszerelt műhely kellett. Természetesen ezzel nem mindegyik kalapos rendelkezett. Kalapfazonok Székesfehérvár hosszú időn keresztül volt kalaposközpont. Az itteni mesterek a várost és vidékét (Mezőföld, Sárrét, Vértesalja, Velencei-tó környéke, részben a Bakony, illetve a Duna melléke) látták el termékeikkel. A mesterségbeli tudáshoz tartozott a vevők igényeinek ismerete. A városi lakosságra figyelemmel követni kellett a Budapestről diktált divatot - bár Székesfehérvár, a főváros közelsége ellenére, meglehetősen lassan mozdult a mindig megújuló irányzatokra. 1945 előtt sokszor két év is eltelt mire elfogadta a megváltozott fazont. A parasztság viszont lényegében az 1960-as évekig ragaszkodott az általa hagyományosként számontartott kalapviselethez, mely városrészenként, falvanként, de legalább falucsoportonként eltért egymástól.Természetesen nem abszolút értelemben, mivel egy falun belül is lehetett az egyes korosztályoknak különböző fejviselete, illetve azonos fazont is hordhattak többféleképpen (eltérően betűrve vagy a masnit másként helyeztetve stb.) Az említett körülmények végső soron azt eredményezték, hogy a századfordulótól a II. világháborúig a fazonok nagy száma, változatossága létezett egymás mellett. Az utóbbi évtizedekben azonban az anyagbeszerzés nehézségei, a kisműhelyek visszaszorítása, majd elhalása, a kalapgyárak térhódítása, a paraszti hagyományok széthullása, a helyi ízlés elsorvadása nyomán a fazonok sokszínűségét fokozatosan a mind szürkébb egyhangúság, a jellegtelen egységesség váltotta fel. 73
