Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Kézművesipar a Palotavárosban
A kalap készítése A kalap előállítása állati szőrökből történik, mindenekelőtt birkagyapjúból, nyúlszőrből, esetleg teve- és hódszőrből. A parasztemberek kizárólag gyapjúkalapot viseltek. A kalaposok közt élt, ismert volt az első ilyetén gyapjú fejfedő kialakulásának története. Smohay Ferenc 1956-ban mesélte: „Az öreg kalaposok az én gyerekkoromban még sokat emlegették, hogy hogyan alakult ki az első kalap. Volt a középkorban egy öreg barát, aki sokat írt. Hogy a széken az ülés ne legyen kemény, nyírt gyapjút tett a székére és arra ült. Évek során, ahogy rajta ült a nyírott, zsíros gyapjún, az összeállt, körben a szék ülőkéje lesüllyedt és kialakult egy tompszerű valami, amit a fejre lehetett tenni.” (Varga 1956, 2). Az eredetmondában említett tomp, az egy kalap számára szükséges nemezdarabot jelentette. Székesfehérváron lényegében a századfordulóig a környékbeli juhászoktól vásárolt gyapjú feldolgozása révén a kalaposok maguk állították elő a nemezt, tehát a tompot, majd a kalapot. A gyapjú színe nyomán a tevékenységet és a terméket fehérmunkának, fehérárunak nevezték. Az utóbbi mintegy 80 esztendőben viszont a gyáraktól vásárolt tompokat alakították, díszítették a helyi hagyomány és ízlés szerint. A félkészáru feldolgozását curichtolásnak hívták. A fehérmunkához az utóbbi évtizedek kalaposai már nem értettek, a munkafolyamatnak csak egyes részleteire emlékeztek. így a zsíros gyapjú tisztítását követő kártolására, melyet egy bőgőszerű eszköz segítségévei végeztek. A csomós gyapjú fellazítását, finomítását, szálaira bomlását érték el vele. Vizes állapotban kézzel kellett nemezzé összegyúrni, faholni, ami nagy fizikai erőt kívánt. („Emberfölötti munka volt a gyúrás. El nem lehet mondani, mit szenvedtek az akkori iparosok. Olyan volt a tenyerük, mint a cipőtalp. Kéreg volt, valóságos kéreg” - emlékezett Dittrich István.) A kialakuló nemezdarab, a tomp nagysága, súlya aszerint változott, hogy milyen méretű, formájú kalapot, mekkora karimával akartak készíteni. A mértékegységük még a lat volt (1 lat = 1,75 dkg). A forró vízzel alakíthatóvá tett nemezt faformára húzták, formamadzaggal átkötötték, így lényegében megkapták a kívánt fazont. A fehérárunál - mint neve is mutatja - nem a gyapjút, hanem a formára került nemezt, a kalapot festették meg. A hagyományos előállításához ragaszkodó vevők és iparosok tartósabbnak, jobbnak tekintették a kézimunkát, mint a tompot, s ezzel együtt célszerűbbnek a kalap kézi festését, mint az anyag gyári átitatását. (A túlzott gyári festés elégethette az anyagot.) A századfordulóig a kalaposok a formára húzott, formamadzaggal átkötött tompot a fekete festékkel teleszórt, forralt vízü föstőbe rakták, s két óra hosszat benne hagyták, közben időnként keverték. A jól megfestett kalapokon azonban a formamadzag helye natúr színben maradt. A régi vágású vásárló mindjárt ezt a fehér csíkot kereste. Ha a szalagot felhúzva nem lelt rá, megállapította, hogy nem saját készítés, nem kézimunka, nem kellett neki. A kalapkészítés további szakasza lényegében megegyezett a félkésztermék feldolgozásánál követett eljárással. A gyári alapanyag selymes, puha tapintásával ellentétben a fehérmunka vastag, sprőd, kemény maradt. Természetesen nehezebb is volt. Egyesek szerint éppen súlya miatt szorult háttérbe a gyári termékekkel szemben. (Összehasonlításul említjük, hogy az erdélyi Bánffyhunyadon a kézimunka 3,5-9 lat között mozgott. - Faragó-Nagy- Vámszer 1977, 72.) Legtovább a pásztoremberek ragaszkodtak a hagyományos típushoz, mivel tömöttsége, sűrűsége - majd a használat révén zsírossága - miatt nehezebben eresztette át a vizet. Márpedig a pásztorok a kalapot nem pusztán esó ellen, hanem ívóvíz merítésére, sőt helyenként tartására is használták. Dittrich Ede 1904-ben kezdte az első gyári tompokat vásárolni, és 1910-ben teljesen felhagyott a fehéráruval. A Rimaszombathy-Smohay családnál az 1900-as évtized második felében a fehérmunka még 70%-ot, a félkésztermék curichtolása 40%-ot tett ki. 1910 körül szintén átálltak a félkészárukra. Sőt mivel az ügynökök már kész kalapokat is hoztak, a helyi iparosok rákényszerültek, hogy fokozatosan kereskedővé is váljanak (Varga 1956, 3). A fehérmunka körébe tartozott a szűrcsizma készítése, amire még a két világháború között is sor került, főleg télen, mikor más dolog nem adódott. Hozzá ugyanazt a kaptafa formát használták, mint a csizmadiák. A termék erényének tartották, hogy egy életen át viselhették, s jó meleget tartott. Téli vásározáskor a kalaposok is ebben árusítottak. 65
