Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Életmód, társadalmi csoportok a Palotavárosban a XVIII - XX. században
A parasztság. Az egész magyar társadalom, így Palotaváros társadalmának is széles alapját a parasztság képezte. A külvárosnak a Sárrét, illetve Várpalota felé eső részét lakta, ahol a házhoz és udvarhoz jelentős nagyságú, melléképületek elhelyezésére, illetve földművelésre, kertészkedésre alkalmas terület csatlakozott. A kertek vége egész a rétig nyúlt (Jancsár, Sziget, Selyem, Rác, Szeder u.). A parasztság a városon belül a kevésbé módos részhez tartozott, s ezen belül is tovább rétegződött. Negyed, fél vagy egész belterületi ingatlannal, hozzá művelésre alkalmas, jól termő, bevételt biztosító kerttel, esetleg egy-két búzafölddel (kb. 2,5 kh) bírtak. Elsősorban a kertből és a rétből éltek. Az utóbbi sokszor nem is a sajátjuk volt, hanem a közelben vettek ki bérbe, s a szénából, sarjából nevelték fel állataikat, az egy-két tehenet, a jobbára saját szükségletet kielégítő baromfit. Néhány gazdát kivéve lovat nem tartottak, de sertést hizlaltak. Még a szántóföldön is folytatták a kertészkedést, rendszerint többen összeálltak egy búzaföld bérbevételére. A saját maguk által megművelt csekély birtoknagyságot intenzív földműveléssel és bérlettel igyekeztek ellensúlyozni. A megélhetés biztosítása végett azonban sokszor kellett vagyonosabb gazdáknál munkát vállalniok. Helyzetüket jól szemlélteti, hogy a Városháza terén az 1940-es évek végéig vasárnap délelőttönként kialakuló csoportok közül melyikhez tartoztak. Nem a Városháza előtti magasabb részen álló szólittókhoz, hanem a magának való emberek ferences temploma előtt álló csoportjához. De méginkább azokhoz, akik várták a szólítást, hogy munkára hívják őket. Az eseti napszámos munkákhoz képest jelentős volt a nyári aratásban, illetve a cséplésben történő részvételük, amikor bandákba szerveződve kereshették meg az évi kenyérrevalót. A lányok közül többen telente a Belvárosba mentek szógányi, bejáróként keresték meg a stafírungot. A palotavárosi parasztság - néhány kivételtől eltekintve - nem csak a viseletben, viselkedésben, munkában mértéket, mintát adó, hagyományait leginkább őrző felsővárosinál volt szegényebb, hanem elmaradt az alsóvárosiak és a szórványosan élő vízivárosiak mögött is. Az építkezés módja, lakóházaik berendezése, viseletűk, családi ünnepekhez illetve a jeles napokhoz kapcsolódó szokásaik lényegében megegyeztek, illetve közel álltak egymáshoz, némi eltérés mégis mutatkozott. A Palotavárosban maradt meg legtovább a nyitott kéményes konyha, a cserép- illetve öntöttvasedények használata, itt volt a leghiányosabb a gazdasági felszerelés, gyengébb állatokat vittek a vásárra, kevesebb étel jutott az asztalra, pedig a parasztcsaládok itt voltak a legnépesebbek. Az öntudatos felsővárosiak hozzájuk képest hegyesek voltak, a palotavárosiakat, a kertészkedés nyomán csak zóccséghegyezőknek csúfolták. A palotavárosiak több tekintetben az alsóvárosiakhoz álltak közelebb. Az Alsóvároson túl feküdtek földjeik, de a fehérvári parasztság közös ünnepi megmozdulásain is hozzájuk kapcsolódtak. Farsang utolsó előtti vasárnapján a felsővárosiak, rá egy hétre, farsang utójján pedig az alsó- és palotavárosiak tartották a Szent István teremben rezes banda muzsikája mellett a batyubált. Ugyancsak közös volt a Katalin-bál. A felsővárosiak idősebb generációja napjainkig megőrizte népviseletét, melyből a palotavárosiak már a két világháború közt kezdtek kivetkőzni. Addig a két városrésznek ugyanazok a felsővárosi varrónék készítették a testhözállót, a lekötőt, a bőszoknyát, a kötényt. Az egész városban azonos parasztviseletet elhagyva a palotavárosi férfiak urassan, az asszonyok mesteremberessen kezdtek járni, öltözködésük polgári jellegű lett. A különböző városrészekből származók egymással ritkán, sokszor a szülők nemtetszése mellett házasodtak. Az endogámia következtében egy-egy utcában majdnem mindenki sógor-koma volt a másiknak. Általában katolikus vallásúak voltak, a Barátok (ferencesek) templomába jártak misére, s a Szedres-, kevesebben a Hosszi-temetőbe temetkeztek. Az iparosok. A XVIII. század végétől a török alól felszabadított városban egymás után alakultak a céhek, nőtt az iparosok száma. 1784-ból Palotaváros és a Budai külváros mestereiről készült jegyzék maradt fenn, míg egy másik névsorról, mely Székesfehérvár egészére vonatkozik, csak annyit tudunk, hogy a XVIII. század végén készült. A két lista kevés kivétellel azonos neveket tartalmaz. Az 519 mester közül mindössze 39 neve szerepel csak az előbbi, míg 16-é csak az utóbbi kimutatásban. (Varga 1968, 263-267). Ez a körülmény egyben utal arra, hogy ekkor a város iparosai a két külvárosban, főleg pedig a Palotavárosban laktak. A részben középkori eredetű utcanevek szintén utalnak a gyako-14
