Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
Palotaváros kertművelése
mozzanatot maga végzett, hogy ezáltal valamennyi művelet elvégzése egy helyen történjen, ne függjön mástól; másrészt ilyen módon is nagyobb haszonra tegyen szert. A maguk fogta magot az asszonyok csíráztatták, melegágyba tették, palántázták, fölszedték, raktározták, piacra vitték. A kert sokszor felét, kétharmadát elfoglaló zellert Julianna-napkor (január 16.) be költött csíráztatnyi. A szobában, tányéron, 24 óráig vízben tartották a magot, majd leszűrték. Nedves ruhán elterítve tartották. Amikor kicsírázott, akkor lehetett a trágyázott talajba kitenni. A palántanevelésnek is hagyománya volt. Az udvar végén vagy a kert egy magasabb, elkerített részén, a palántáskertben állt a palántáságy. József-nap (március 19.) táján előkészítették a mintegy 4 méter hosszú és 1,20 méter széles melegágyakat. 70-80 cm mélyen kiásták a földet, s lótrágyát öntöttek bele. Szerencsés volt az, akinek ló állt az istállójában, de a legtöbbnek inkább venni kellett egy-két tragaccsal. A még gőzölgő lótrágyát üstben forralt vízzel leöntötték, saját földdel gyorsan betakarták, hogy ki ne hűljön. Az erjedés a későbbiekben jelentős hőt adott a talajnak. Az így előkészített vetőágyra hintették a kicsírázott magokat, s a rétről gyűjtött vakondtúrással betakarták. A vakondtúrás begyűjtése már ősszel megtörtént, mert tavasszal a hideg vagy magas talajvíz miatt nem mindig lehetett szedni. Vékával, tragaccsal, talicskával hordták fel, s nélkülözhetetlennek tartották. A 20-25 cm-es méretű, négyszög alakú deszkából és üvegből készült melegágyi keretek ezután kerültek helyükre. Az időjárás viszontagságai elleni védekezésként takarót használtak. Előbb csak kukoricaszárt, később kukoricaszárból vagy zsúpból készült, lécek közé csaptatott alkalmatosságot. Újabb előrelépést szolgált a zsúp megfonása révén a göngyölhetőség elérése. Használták a nádpallót is, amellyel könnyen lehetett bánni, leemelni és visszatenni. A talajerőt a melegágyaknál idővel sokan fekállal, tőzeggel, virágfölddel pótolták. A palántázást megelőzően fel kellett ásni a kertet. A munkára általában március közepétől került sor, de volt eset, hogy a talajvíz miatt májusban ástak. Nagy ívű ásókat használtak, s a teljes területet kézzel ásták fel. A termőföld alja mindig vizes maradt, s a mélyebb fekvésű területeken egy ásónyom után már megjelent a talajvíz. Az utóbbi időszakban az ásást már lefektetett deszkákról kellett elvégezni. Az idősebb nemzedék ellenzése közepette az 1930-as évektől terjedni kezdett a szántás. A lótól féltették a földet, hogy megtiporja, de végül is egyre jobban kiszorult a kezdetlegesebb művelés. A kertészkedés utolsó időszakában azonban a felszántott, nedvesség miatt összeállt földet lefektetett deszkáról vasvillával verték, szúrták szét. Fogasolni nem lehetett, ennél a műveletnél valóban sok kárt okozhattak volna a lovak. A föld elegyengetésére, porhanyítására a gyakorlat egy speciális gereblyét alakított ki: 50 cm hosszú akácfába 160-as, enyhén meggörbített, négyszögletes szegeket vertek, nyelet tettek rá, s így használták. 5-6 cm mélyre ment a földbe. A nagy fontosságú zeller palántázását május elseje körül végezték. Itt is mérvadó volt, hogy a víz mennyire húzódott vissza. A palánták körül mindig nagy titkolózás folyt. Állapotáról még a rokonoknak sem nyilatkoztak, vagy csak rosszat mondtak: „Kikelt, de nem jól!”, „Megette a lótetü!”, „Főtúrta a vakond!” Amikor azután a palántát árulni kezdték, akkor derült ki, hogy mindebből nem sok igaz. A palotavárosiak ugyanis nemcsak saját célra termeltek palántát, hanem nagy mennyiségben vittek piacra is, részt vettek a város, illetve a környék kertjeinek ellátásában. A Palotavárosban a kertészkedés során egyes családok kifejezetten a palántanevelésre, eladásra termelésére álltak rá. Évente 10-12 ezret is felneveltek. Saját céljára minden család maga nevelte a palántát. Rokontól, szomszédtól csak akkor kértek, ha a sajátjuk nem volt elegendő. Természetesen előfordult, hogy a palántanevelés nem sikerült. A vakond és egyéb kártevők ellen a földbe szurkált üveg, agácafa, elszórt fahamu sem nyújtott mindig védelmet. Máskor az időjárás nem kedvezett. A kényszereljárást az ismételt csíráztatás jelentette. A zellerpalánta esetenkét olyan nagyra nőtt, hogy már nem lehetett elültetni. Ekkor lesarlózták, s két hét múlva ismét alkalmassá vált. Többször csak júniusban tudták a kiültetést elvégezni, így a palántákat többször le kellett vágni, de ettől függetlenül jó termés született. 107
