Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

meg. A felebaráti szeretetet azáltal gyakorolták, ha valamelyik tagtársuk meghalt, annak részére a végtiszteletet megadták, a családot segélydíjban részesítették, az elhunytak lelki üdvéért évente miseáldozatot mutattak be. Temetkezési tag mindkét nembeli, katolikus vallású, feddhetetlen személy lehetett, kiről, egészségéről, életkoráról két választmány tag tanúskodott. A felvételnél életkortól függő beiktatási díjat, továbbá minden tag elhunytakor meghatározott összeget kellett befizetni. Önkéntes jelentkezés nyomán nemcsak fölművesek lettek a társulat tagjai, bár igen tekintélyes részt képviseltek az Alsó- és Palotavárosból. A taglétszám félezer körül mozgott, így 1914. január 1-én 587-en voltak. Az alapszabályzat meghatározta az évente egyszer megtartott közgyűlés és a 36 tagú választmány hatáskörét. Megjelölte a tisztségviselők (elnök, alelnök, igazgatópénztárnok, aligazgató-ellenőrjegyző, számvevő) feladatait. A visszaemlékezők azonban az alapszabályzatban foglaltakon kívül további funkciókat betöltő személyekről tettek említést. A vezetők közt emlegették a dékánt (1945 után hosszú időn át Bognár Mihály volt a Szigetből).További feladatvégzők: két óvasómondó, hat-hat lámpa-, illetve halottvivő, egy zászlóvivő. A társulatnak ugyanis külön temetkezési zászlaja volt. A lámpákat a temetésen kívül a nyilvános (úrnapi) körmenetekben is használták, emelték ezáltal azok fényét. A társulat évente megtartotta a szentségimádást. Szent István védszentjük, továbbá Szent Vendel tiszteletére, azután a társulat élő és holt tagjaiért, végezetül az év végén hálaadó jelleggel résztvettek a megtartott miséken. Itt említjük meg, hogy a századfordulón a városban még működött néhány temetkezési társulat, melyekbe esetenként palotavárosi parasztok és iparosok is bekerültek: Szent Donátról Czímzett Temetkezési Társulat; Cipész Ipartársulat Temetkezési Egylete; Székesfejérvár és Vidéke Sütők Ipar és Temetkezési Társulata; Kőmívesek és Kőfaragók Temetkezési Társulata; Ácsmű Iparosok Temetkezési Egylete. A temetés napján a halottas házhoz érkező, gyászruhába öltözött rokonok, ismerősök lerótták tiszteletüket a halottnál, hol mindenkinek kezébe egy-egy szál viaszgyertyát nyomtak. Az asszonyok imakönyvük mellett, rózsafűzéres kezükben tartották, a férfiak mándligombjukra akasztották. (Lukács 1981.56.) A palotavárosiak jobbára egypapos temetést rendeztek, csak az igen módosak hívhattak két vagy három papot. Ám a halottnak az utolsó útjára a kellő tisztességet mindenképp megadták, a temetés mindig ünnepélyes hatást keltett. A pap és a kántor érkeztével leszegezték a koporsót, a rokonok kihozták az udvarra, rátették a Szent Mihály lovára. A gyászszertartás részét képezte, hogy a kántor a háznál vagy a temetői kápolna előtt maga szerkesztette strófát, búcsúztatót mondott. Mivel jól ismerte a családi körülményeket, versének egyedi jelleget tudott adni. A kapuig még a hozzátartozók vitték a halottat, ott viszont a társulat tagjai vették át tőlük. Nagyobb távolság esetén hatan emelték vállukra a Szent Mihály lovát, s útközben még váltották egymást. A háztól temetés idejének elmúltával a temetői kápolnából ugyancsak a rokonok hozták ki a halottat, ám utána a társulat tagjai vitték. A kápolnából a sírig vezető úton a Szent Mihály lova helyett utóbb halottvivő rudakat használtak. A menet élén a gyászoló család valamelyik gyerektagja haladt, vállán a sírkereszttel, melyre idős halottnál a csokrot az unokának illett megvenni. Ót a zászlóvivő követte az egylet zászlójával, majd a férfiak ünnepélyes tömege. (A magyarság lobogós, zászlós 71