Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
A léleknek járó szertartást, a vecsernyét evés-ivás, majd tánc, vigasság követte. A háttérben készenlétben állt egy-két zenéSz vagy egy egész zenekar. Százhalombattán még emlékeztek rá, hogy egykor már a vecsernyét megelőzően megszólalt muzsika. A fiatalok rögvest az ebéd után, egy óra körül mentek a templomudvarba és járták a táncot. Később - így a közelmúltban is - már csak a kalácsszentelés után mulattak. Az 1960-as évekig helyi tamburazenekar játszott, azóta főleg tököliek, ritkán lóréviek vagy szigetcsépiek jönnek. Az egy-két órás tánc kizárólag kólózást jelentett, az utóbbi időben újabb kólófajtákkal és némi koreográfiai ízzel. Rácalmáson az 1920-as évek helyi tamburazenekarát (Vukajlovityék) előbb a lóréviek, majd a tököliek váltották. A templomudvarban, a portán a II. világháború előtt még nagy mulatságokat tartottak. Mind Százhalombattán, mind Rácalmáson a tánc lezártával a vendégeket megvacsoráztatták, majd a kocsmában (utóbb az egyleti épületben, a művelődési házban) bállal folytatódott a búcsúi mulatság. A százhalombattai búcsú a század elején - hasonlóan pl. a pomázihoz - háromnapos volt, így a bál is ugyanennyi ideig tartott. Mindenekelőtt első nap estétől másnap hajnalig. Napjainkig csak ez maradt meg. Egykor viszont második és harmadik nap délelőtt templomba mentek, de mivel délután nem volt vecsernye, ebéd után, két-három óra tájt kezdődhetett a másnapig tartó mulatozás. Ez csak estefele szakadt meg rövid időre, mikor ki-ki a vendégeit vitte vacsorázni. A zenészeket a módosabb gazdák osztották meg maguk között. Úgy tudják, a század elején a legkisebbektől a legöregebbekig mindenki ott volt a bálban, mulatott. A vigadozás alig ismert határt, a kóló közepén álló zenésznek gyakran ragasztottak homlokára papírpénzt. A század elején még csak kólót jártak, de a II. világháborút megelőzően a vranjanka, kukunjesce, srpkinjica, stb. mellett már csárdást és keringőt is. Az előbbiektől eltérően alakult a székesfehérvári ünneplés. Mivel este bált nem tartottak, a kalácsszentelés utáni, templomudvarbeli mulatság lett hosszabb idejű, telt meg szélesebb tartalommal. A helyszínt kedvezőbbé tette, hogy rendelkezésre állt a templommal szomszédos - az 1970-es évek második felében elbontott - paplak, a gyűlésteremmel és az udvarral együtt. Kedvezőtlen időjárás esetén fedél alá lehetett húzódni. A helyből, a közelebbi és távolabbi településekről érkezett résztvevők száma az 1970-es évek elejéig az ötvenet meghaladta, illetve száz körül mozgott. A délelőtti misére nemegyszer meghívták a pomázi, budakalászi vagy szentendrei kórust, kik jobbára tamburazenekart is hoztak magukkal. Étel-ital ellenében délutántól késő éjszakáig ők játszottak, teremtettek hangulatot. Máskor lórévi zenészek jöttek vagy a fehérvári Rákics Dániel, később fia, János játszott tamburáján. Szerb táncok követték egymást: vranjanka, kukunjesce, srpkinja, todore, vrance, hipa-cupa. A rác nők és férfiak órákon át járták vagy énekeltek, beszélgettek, ettek-ittak. A hosszú ideig igen gazdag helyi egyház többször kitett magáért: vett egy borjút és a polgárosultabb szokásoknak megfelelően egy hordó sört. A borjúból, máskor a maga vásárolta marhahúsból a gondnok vagy a koma felesége némi segédlettel pörköltet készített, azzal kínálták a vendégeket. Valamelyik egyháztag pincéjéből bor is került az asztalra. Az utolsó, ilyen értelemben hagyományosnak tekinthető búcsút 1976-ban, a templom külső restaurálásának befejezése után tartották. Azóta - a hosszan elhúzódó belső felújítás miatt -hol a temetői kápolnában, hol a munkálatok alatt álló templomban - főlegTésits Mihályné (sz. 1920.) hagyományőrzésének köszönhetőenemlékezik meg a búcsúról a mintegy tucatnyi hívő, de csak kalácsszenteléssel és osztással. 618
