Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
Dunapentelén mióta a közösségnek nincs helyben lakó papja, a templomi szertartás befejeztével járja végig az ünneplő családokat. Rácalmáson már csak ritkán, bizonyos időpontok szerencsés egybeesésekor jut el a házakhoz. Székesfehérváron 1947-ig élt ortodox pap, aki még kijárt a családokhoz, de elköltözésével megszűnt a védszentünnepi házszentelés. Az ünnepi események egyik fénypontját jelentő ebédre rendszerint a tisztaszobában tálaltak. Az asztalon gyertya égett s ekkor vagy már előző este meggyújtották a védőszent ikonja közelében elhelyezett mécsest. Az összegyülekezett rokonság mielőtt nekilátott az ebédnek, már az asztalnál elénekelte a védszent énekét. Az ünnepi étkeken végigtekintve megállapítható, hogy leginkább húslevest ettek metélt tésztával, utána baromfihúst, főleg tyúkot, kacsát, vagy disznótorost, illetve pörköltet. Sok helyen készült töltött káposzta (sarma). Végezetül túrós, mákos, almás rétest (pita), kalácsot (kolac), az 1930-as évek végétől tortát (torta) fogyasztottak, pálinkát és bort ittak. Böjtben - így Szent Miklós napkor - halat tettek az asztalra. Az ebéd utáni ünneplés, nótázás majd ismételt lakmározás belenyúlt az estébe, sőt az éjszakába. Egész idő alatt terítve volt az asztal, kínálták a vendégeket, nem számított bármennyi fogy is. Dunapentelén úgy vélekedtek, hogy mindezeken túl, összesen három napig mindenkit fogadni, megvendégelni illett. Az ünnepi étrend szélesebb körben is hasonló módon alakult. Pomázon és Szentendrén a disznóölést az aktuális ünnep előttre időzítették vagy baromfit vágtak illetve malacot sütöttek. Böjtös étel a különböző módon elkészített hal, savanyú káposztával, továbbá diós és mákos kalács lehetett. (Kiss, 1988. 114.) A jugoszláviai Karlovac környékén a pravoszlávoknál többek között csibeleves tésztával, sonka, töltött káposzta, kuglóf, rétes, fánk, böjtben tőkehal nyerskáposztával, kenyér és tejeskávé szolgáltatta az alkalmi táplálékot. (Kaspar, 1988.15.) Adél-magyarországi szerbeknél a század elején az ünnephez szervesen hozzátartozott a főtt búza, a koljivo. Reggel a gazda pohárban vagy csészében a templomba vitte, hol a pap megáldotta. Otthon a védőszent képe elé az asztalra helyezte, ahol a kenyértésztából sütött nagyméretű kalács is állt, és a gyertya égett. A kalácsszeléshez ebéd után érkezett a pap: négy egyenlő részre vágással, vörösborral leöntéssel, egyházi dalok éneklésével végezte el. (Juga, 1913. 109.) Az általunk vizsgált települések közül egyedül Dunapenteléről van adat a század eleji védszent ünnepi koljivo és kalács készítésre. A víz és a ház megszentelésével együtt a pap ezeket is megszentelte. Az 1950-es években azonban már csak ritkán készítettek koljivot és kalácsot a svecarra. (Deisinger, 1982. 6.) A családi védszent ünnepe férfiágon öröklődött tovább. A leszármazott fiúgyerekek, ha többen voltak is, valamennyien apjuk védőszentjének ünnepét tartották. Kivételt az jelentett, aki benősült, vőnek ment egy másik családba, ő az apósáét követte. A férfiágon rokon családok tehát általában ugyanazt a védőszentet tisztelték. Aférjhezment lány viszont férje védszentünnepét ülte meg, igaz, szülei és fiútestvérei mindig visszahívták a sajátjukra. A Krsna Slavat vizsgált községeink közül napjainkban leginkább Százhalombattán tartják meg. Bár érezhetően itt is családi, rokoni, baráti összejövetellé alakult át, de több hagyományos elemet megőriztek. Igaz. néhány család már a pap megjelenésére. a szentelésre nem tart igényt, ezzel a vallásos tartalom jelentősen csökkent. A megyeszékhely szerbjei közül Rákics János (sz. 1919.) üli meg máig is házi védszentjük. Szent Lukács napját. Ebédre a legjobb ételekből főzet, gyertyát gyújt, s helybéli 611
