Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
egységekbe, kepékbe, körösztökbe rakták. A csákváriak szerint feléjük a kakukk addig szól, míg kepét nem lát. Mikor az elsőt meglátja, elhallgat. Országosan elterjedt hiedelem volt, hogy Vid napján (jún. 15.) vagy Szent Ivánkor (jún. 24.), de legkésőbb Sarlós Boldogasszonykor (júl. 2.) megszakad a búza töve, azután már nem nő, hanem érik. Területünkön a földrajzi, éghajlati viszonyok következtében az a hiedelem élt, hogy Péter-Pálkor, esetleg annak éjszakáján szakad meg a búza gyökere, töve és azután érik éjjel-nappal. Addig ugyanis csak a melegben, nappal érett. Amint sárgállott, már kezdték is vágni. Meghatározott kezdőnaphoz nem ragaszkodtak, nem igazodtak tilalmas időszakhoz sem. Az aratószerszámok feldíszítése nélkül láttak munkához. Országunkban többfelé szokásban volt, hogy az aratók a munka megkezdése előtt térden állva imádkoztak vagy legalábbis fohászkodtak. A Móri-völgy közelében, Csórón mikor az aratók a munkakezdésre kora hajnalban kimentek és felsorakoztak, a férfiak levették kalapjukat, az aratógazda pedig megszólalt: „Kezdjük emberek a Jézus nevében! Uram légy velünk!" (Kisari 1983. 10.) Fehérvárcsurgón, a gróf Károlyi család uradalmában az e(l)ső kaszás aratáskezdetkor kint a határban legelőször kalapot emelt. „Megköszönte a jóistennek, hogy adott erőt, egészséget, hogy tudnak kaszányi, nekiányi aratnyi". Az aratók fárasztó, embert próbáló munkájukat csak ritkán és rövid időre szakíthatták meg. Az aratási szokások egy része ezekhez a percekhez kapcsolódott. Ujváry Zoltán alapos tanulmányában foglalta össze több magyar aratási szokás kapcsolatát egy ókori mondával. (Ujváry 1980, 365-381.) A történet szerint Lityerses-Midas frigiai király törvénytelen fia - az aratás során arra kényszerítette a földje mellett elhaladó idegeneket, hogy versenyt kaszáljanak vele. Akiket legyőzött, azoknak kaszával fejét vette, testüket kévébe kötötte, és folyóba vetette. A monda változata szerint a veszteseket csak elverte. Az arra járó Heraclest viszont nem tudta legyőzni. Heracles levágta Lityerses fejét, s testét a folyóba dobta. Európa népeinek, így a magyaroknak mezőgazdasági hagyományában általánosan elterjedt, számos változatban élő szokás volt, hogy az aratók a gabonaföld tulajdonosát (annak képviselőjét vagy a bérlőt) megkötötték. A legáltalánosabb változat szerint a tulajdonost gabonaszálakkal, vagy azokból készített, esetleg virággal díszített fonattal kötötték meg. A cselekményt végezhették kézen, karon, derékon, lábon, nyakon. A megkötések célja az adományszerzésben illetve a megvendégelés, áldomásivás elérésében volt keresendő. Egyúttal az aratók kifejezték jókívánságaikat, megbecsülésüket. A megkötés - egyáltalán az aratási szokások -nagy területen történő elterjedéséhez hozzájárult, hogy az aratók rendszeresen távoli vidékekre is elmentek munkát vállalni, idegenben is terjesztették szokásaikat. A kutatás a megkötés szokásának eredetét a Lityerses mondára vezeti vissza. Ujváry Zoltán álláspontja szerint a nálunk is élő szokás élőképe a mondában található, de konkrét összefüggés nem mutatható ki. 1945 előtt vidékünk néphagyományában szintén felbukkant az aratási megkötés szokása. Abodajki földesúri birtokon (tulajdonos Grünfeld Sándor) 36 fős banda (12 pár arató, 6 pár kötöző illetve kötélteritő) aratott. Az első kaszavágás előtt hintaján az uraság is kihajtatott a gabonaföldre. A helyszínre érve a marokszedő lányok régi szokás szerint búzakalász-szálakkal kötötték össze két kezét. Ez az ünnepélyes pillanat jelezte az aratás kezdetét. (Németh 1980, 2.) A csákvári gróf Eszterházy uradalomban az intéző kézit kötötték meg. Zámolyon a gróf Merán uralomban, mikor 496
