Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

sorából, nem különösebben szomorkodtak utána. Ha viszont az elhunyt bár egészen fiatal, de egyetlen leszármazott volt, igen bánkódtak érte. A serdülő vagy nagyobb korba jutott miatt úgyszintén, és gyerekszámtól függetlenül, minden családban. A gyászt mindenekelőtt színekkel juttatták kifejezésre. A koporsó és a Szent Mihály lovának színe mellett a szomorúságra jutottak viselete volt a legszembetűnőbb. Magyar nyelvterületen egykor a fekete mellett a fehér gyász ugyancsak általánosnak számított. A két kistáj falvaiból viszont csak a feketegyászra van adatunk. Az amúgy is feketében járó férfiakhoz képest a nőké volt szembeötlőbb. Hétköznapi kékfestő, ünnepi világos öltözetüket feketére váltották. Ruházatukat olyanra cserélték, hogy a kívülálló számára azonnal nyilvánvaló legyen, közeli vagy távolabbi rokonukat veszítették el. Aki nagyon meggyászóta hozzátartozóját, az hosszabb időre teljes feketébe borult. Különösen a viselet egyik tartozéka, a keszkenyő, а fejkendő lett minden körülmények közt fekete. A kevésbé gyászolóknál szintén ez a ruhadarab jelezte a szomorú lelkiállapotot. A fiatalabb lányok is fekete kendővel juttatták mások tudomására az elhunyt miatti fájdalmukat. A gyerekekkel alig gyászoltattak. A kisleányokra a temetkezés körül egy időre fekete kendőt kötöttek, a fiúknál ez sem kellett, mivel amúgy is fekete kalapban jártak. A nők az idő elteltével fokozatosan elhatták a gyászt, kicsinyenként levetették a gyászruhát. Fekete helyett sötétzöldet, sötétkéket, majd mind élénkebb színűt vettek magukra. A 40. életéve körül járó asszony azonban nem világosodott ki, mivel ebben a korban már egyébként is sötét ruhában kezdtek járni. A negyedik évtizeden túl sokan életük végéig feketében maradtak. Agyász kinyilvánításaként a temetés után a katolikusoknál gyászmisét tartottak. Az elföldelést követő vasárnap - és ráérős időben még pár hétig - a hozzátartozók a reformátusoknál is teljes számban mentek templomba. Az ujhalottat kezdetben minden vasárnap meglátogatták a temetőben. Viszont a gyászidő alatt nem illett vígasságba, bálba, lakodalomba menni. A tilalmat megszegőket azonnal elítélte, megszóta a falu: „Most hat meg nekijje, asztán má ement!" Agyász miatt a tervezett lakodalmat is el szokták halasztani mintegy fél évvel: farsangról őszre, őszről farsangra. Ellenkezett erkölcsi felfogásukkal az is, hogy hangos szóval, vidám kedvvel nótázzanak ilyenkor, de a templomban annál jobban illet énekelni. Az özvegyeknél a házasságkötés tilalma egy évig terjedt, de sokszor, különösen a nők nem kötöttek újabb házasságot. Az idősebb vagy középkorú asszonyoknál ezt természetesnek tartották. A fiatalasszony gyerekeivel együtt gyakran valamelyik közeli hozzátartozója védőszárnyai alá húzódott, annak családjában folytatta életét. Sokan - legtöbbször nem kis lelki vívódás után - újra férjhez mentek. Előfordult, hogy az új házastárs az elhunyt rokona, különösen testvére lett. Az özvegy férfiembernél, ha apróbb gyerekekkel maradt, szükségesnek tekintették a nősülést. Mindezek ellenére többen egyedül nevelték fel utódaikat, a kis árvákat. Azt tartották: „Az én gyerekeimnek ne mondja senki azt, hogy nem adok kenyeret! Se ne üsse-verje! Majd ahogyan tudom, én úgy főnevelem ükét!" A halál idejét - akár a születését - a bibliában jegyezték fel, de a halottról különben sem feledkeztek meg. A protestánsok leginkább téli estéken, a helyi lelkész vezetésével tartott bibliaolvasásokkor emlékeztek meg az elhunytakról. A köznapi beszédben a halott hozzátartozó említésekor mindig hozzátették a rokonságot kifejező fogalomhoz, hogy „nyugodjék békibe" vagy „Isten nyugosztajja". A tisztelet mellett ez a formula védekező jellegű is volt. 492