Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

asztalos czéh" ajándékozta meg a zámolyi református egyházat egy Szent Mihály lovával. (Biczó, 1896. 27.) Az eszköz alkalmazását előbb a gyászkocsi (Csákváron), majd a háztól temetés megszűnte kezdte háttérbe szorítani. A lábával a kapu irányában kitett halott koporsója köré - falvanként eltérően -csak az egyik vagy mindként oldalra álltak. Ha a koporsó mögé sorakoztak fel, legközelebb a túlélő családtagok, a második-harmadik sorba a távolabbi rokonok kerültek. Ahol a koporsó mellé álltak, ott a névfelirat oldalára a házastárs, az egyeneságiak és a testvérek, a másikra a távolabbi rokonok helyezkedtek. A körülállás tehát jelezte a rokonsági fokot, más szemszögből az öröklés rendjét. Az udvaron illetve a koporsó közelében mindenki állva adta meg a tiszteletet, csak egy-egy elgyengült, idősebb hozzátartozónak tettek ki széket. A legközelebbi nőrokonok nemegyszer a koporsóra borúvá siratták a halottat. (Pedig már az 1787. január 2-i királyi rendelet előírta, hogy „a lelkipásztor igyekezzék szép móddal elszoktatni híveit a haldokló- vagy meghalt kedveseikre vagy azoknak koporsójukra borulástól." - Polgár, 1842. 151.) A közösség éberen figyelte a családtagok viselkedését, érzéseik igaz, esetleg tettetett voltát. Megjegyezték azt, aki nagyon rítt, nagyon siratta a halottat. A férfiak ilyen mértékben ritkán érzékenyültek el, hanem csak kalaplevéve álltak, maguk elé meredtek, szemüket törülgették. Az udvaron, a koporsónál elmondott református prédikációk az igehirdetést és a halottól búcsúzást szolgálták egyszerre. Kitértek benne az elhunyt életére, rámutattak az élet mulandóságára valamint a feltámadásra, táplálták ennek hitét, reményét. A helyes arány megtalálása, a vigasztaló szavak és a végtisztesség megadása a legnehezebb lelkészi feladatok egyikét jelentette. A mások számára történő átadás, okulás érdekében a lelkipásztorok ravatal melletti beszédei előbb kéziratban, majd nyomtatásban maradtak fenn illetve terjedtek, s a két világháború között a Református Igehirdető с kiadványban is megjelentek. A Fejér megyei Polgárdiban lelkészkedő Kecskeméti Zsigmond (1737-1821) már a 18-19. század fordulóján kiadta különböző alkalmakkor elmondott prédikációit. (Kecskeméti, 1795-1805) A Móri-völgyben, Sárkeresztesen előbb Babay Kálmán (1862-1933), majd Németh Lajos (1906-1983) gyűjtötte csokorba és nyomtatta ki vigasztaló elmélkedéseit. (Babay, 1908-09., Németh, 1941.) A halottat búcsúztató és áldó egyházi szertartás után vették vállukra a koporsót a fiatal férfirokonok, és a temetési menet a hagyományos rendet követve megindult. A reformátusoknál a felemelés régi, e századbeli vallási könyvekben alig található ének hangjaira történt, melyben a halott egyes szám első személyben szólt a gyászoló gyülekezethez: „Testemet már felvegyétek, elvigyétek, О temető helyére, Hol a férgekkel lakozik, várakozik Trombita zengésére!" A temetőbe kísérés nyújtotta a temetés leglátványosabb részét, melynek helyileg kialakult útvonala volt. 1945 előtt módos gazda halála esetén nem a gyászudvaron, hanem a nagyobb megtisztelést megadva a templomban folyt le a búcsúztató szertartás, ott hangzott el a prédikáció, tehát a halottas háztól előbb oda vitték a koporsót. A rendszerint hosszú temetési menetben a sorrend régi egyházi előírásokon alapult, melyet a helyi hagyomány tovább alakíthatott. Elől az egyház hivatalos 486