Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

legelőbb a papnak jelentette be a tragikus eseményt, majd szóltak a harangozónak, s csak azután mentek a kösségházára. Közölték az esetet a halottkémmel is, aki megvizsgálta az elhunytat, majd később kiadta a temetési engedélyt. Országunkban többfele a temetések körül alkalmilag vagy rendszeresen eljáró, ennek megfelelően szívességből vagy díjazásért tevékenykedő férfi is segédkezett. Megbízatása a hivatalos személyeknél történő eljárástól a temetési eszközök beszerzésén keresztül a temetés megszervezéséig, lebonyolításáig terjedt. Funerátor néven (funus = temetés) a nemesi temetkezésekről a 17. század óta ismert. A parasztság körében főleg a tiszántúli református községekben alkalmazták. Ezzel a régi múltú tisztséggel azonban területünkön is találkoztunk. Csákváron ugyancsak funerátor néven említették, bár tevékenységi köre - nyilván századunkban - beszűkült: elsősorban a temetésnél, a pap mellett segédkezett, de megbízhatták anyagi ügyek lebonyolításával is. A tisztségre rokont, jóbarátot kértek fel. Mohán közbejáró néven tisztelték, rendszerint közelebbi rokonszemélyre hárultak feladatai. Ö hívta a sírásókat, ment a papért, köszönte meg a temetésen való részvételt. Szükség szerint a koporsót is vitte. Iszkaszentgyörgyön a rokonság egyik értelmesebb férfitagja lett funerátor. Szervező és szereplési készséggel kellett rendelkeznie, hívta a sírásókat, a halottvívőket, temetés előtt ment a papért, irányította a temetés rendjét, megköszönte a részvételt. A halálhír terjedését elősegítette, hogy az elhunytra mindjárt harangoztak, kicsönditették. A közösség a harangozásból nemcsak a halál tényét, hanem a halott nemét, esetenként felnőtt vagy gyerek mivoltát is megtudta. A jelrendszert a falun belül mindenki ismerte, értette. Községenként kisebb eltérések azonban lehettek. A falvak zömében két harang lévén, a kicsendítés az alábbiak szerint alakult. Nőkre két azonos időtartamú szakaszt, verset vagy versszakot húztak, majd pár pillanat szünet után a két harang egyszerre szólalt meg, összehúzták. A férfiak pedig előbb megkapták egy haranggal a teljességet kifejező három verset, majd a kettő harangot náluk is együtt húzták. Ahol három harangot helyeztek el a toronyban, ott a nőneműeknek ugyancsak kettő, a hímneműeknek három vers járt, de gyerekeknél a kicsi, fiataloknál a közepes, öregeknél a nagyharanggal. Végezetül rövid kihagyással a hármat összehúzták. Katolikusoknál a kisharangot lélekharangnak hívták. A falubeliek a harangok szavát hallva rögvest sejtették, ki lehet az elhunyt, és ha mégsem, akkor tudakozódtak. A hír hallatán sajnálkoztak, sopánkodtak, csodálkoztak, igaz részvétet éreztek a tragikus esemény kapcsán: „Kár érte!"; „Jézusom, hát meghat!"; „Eléhetett vóna még!" Azután kívánták neki. „Nyugodjék békibe!" vagy „isten nyugosztajja!" A temetésig a halottat - két haranggal - reggel és délben kiharangozták. Ezért helybéli felnőttnél általában fizetni sem kellett. Aki nem így, szimplán, hanem tisztességből duflán akart kiharangoztatni, az rendkívüli harangozást is kért (és fizetett) tíz órára valamint délután kettőre. Iszkaszentgyörgyön háromszor (8,11 és 15 órakor) harangoztak a halottra. Amás településen elhunytakat is kiharangozták, ha a faluból származtak el vagy itt közeli hozzátartozójuk élt. A harangszó sokfele halotti rangjelző volt, megkülönböztető jelentését hangutánzó szópárokban is megfogalmazták. (Kunt, 1987,130.) Sárkeresztesen is magyarázták a harangok szavát. Ügy mondták, mást szólt, ha a halott módosabb, és megint mást, ha szegényebb volt. A gazdagnál méltóságteljes lassúsággal így beszélt: „Ómárium-gránárium."Tehát az almárium azaz a tárolószekrény és a granárium azaz a magtár, a jómód jelképei voltak azok, melyeket a halottnak itt kellett hagynia. 478