Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
Tavaszi ünnepkör A tavaszi szokások, hiedelmek két jelentős ünnephez csoportosulva adják a nagy heti-hús véti, illetve a májusi-pünkösdi ünnepkört. Gergely nap (márc. 12.) táján lassan a mezei munkák is megkezdődtek. Hóesés azonban még előfordulhatott, nem egyszer „bolond idő vót, mer megrázta Gergő a szakállát!" A kertészkedő palotavárosiak jó idő esetén a káposzta és a karalábé magot vetették e napon. A húsvétot hét hét bujt (valójában csak 40 nap), a nagyböjt időszaka előzte meg, melynek szigorú előírásai az idők folyamán az egyházi rendelkezések változásával enyhültek. Böjtben bált, lakodalmat nem tartottak. Egyszerűbb, sötétebb, gyászosabb ruhában jártak, különösen feketevasárnap (az ötödik vasárnap) és nagypénteken. Az étkezési szokásokban az utolsó két századra már csak nagyhéten maradt meg a böjtölés. A nagyböjt egyébként húsvéttal együtt a népi ájtatosságok ideje volt. Virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulására, az elészórt zöld ágakra emlékezve a hívek barkaágakat gyűjtöttek. A barátoknál megszenteltették, otthon valamelyik szentkép vagy a feszület mellé, tetejére tűzték. A szentelményhez korábban nyilván hiedelmek fűződtek. A virágvasárnaptól húsvétig tartó nagyhét a külső és belső megtisztulás időszaka volt. A hét első felében a házakat kívülről kijavították, belülről kimeszelték, kitakarították. A kertészkedő családok nagyhéten ültették a tavaszi saláta háromlevelű palántáját, hogy pünkösdkor már piacra tudják vinni. Nagycsütörtökön rakták (vetették) az uborkát, de erre a napra a nagyobb munkákat már illet befejezni. Nagyhéten a belső megtisztulás jegyében gyakrabban mentek templomba. Viszonylag szigorú szabályok szerint bútűtek. Az év többi napján asztalukra nem kerülő böjtös ételeket is fogyasztottak ilyenkor, melyek táplálkozási kultúrájuk legrégebbi rétegéhez tartoztak. Ennek megfelelően éltek már szerdán, amikor nem ettek húst, mely szokás eredendően egyházi előírásban gyökerezett, de idővel helyi jellegűvé vált. Nagycsütörtökön rántottlevest, savanyútojást, nagypénteken tejes bablevest vagy sóba-vízbe bablevest, sóspogácsát, sózott heringet fogyasztottak, nagyszombaton pedig csak a feltámadási körmenet után vettek magukhoz húst. „Nagypénteken a régi öregek annyira bűtűtek, hogy még tüzet se raktak, hideg ételen vótak." Nagypéntekre, böjti eledelnek készítették a magyar konyha egyik legrégibb édes süteményét, a szaladost. Két héttel korábban búzát, rozsot csíráztattak ki úgy, hogy egy napig vízben tartották, majd sodródeszkára kiterítették és naponta langyos vízzel öntözték. A csíráztatás során ha nagyra nőtt a zőggye, levágtak belőle. Nagycsütörtökön összevagdalták, mozsárban megtörték, langyos vízben kétszer átmosták, kicsavarták. Liszttel keverve tepsibe tették, s úgy süttették meg a közelben lakó pékkel. Olcsó, ízletes, zsírtalan böjti ételnek számított. Nagycsütörtökön (a századfordulón még használt elnevezéssel zöldcsütörtökön) a délelőtti ünnepélyes misére történő beharangozás után „a harangok ementek Rómába". Vagy mások szerint „ement a harangok hangja Rómába", azaz a nagyszombati feltámadásig nem szólaltak meg. Hangjukat a század elején még kereplő helyettesítette. A szertartásra hívás ilyen módja egyidejűleg a gyerekek számára jó játékot jelentett. Eredendően gonoszűző célzata is lehetett. Nagycsütörtök egyetlen, a püspök által tartott miséjén, a nagy misén a székesegy-45
