Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

érkezőket a násznagy és a vőfélyek fogadták. A nők és a gyerekek kávét, kuglófot, kalácsot, újabban süteményt vagy egyéb édességfélét, a férfiak pálinkát, főtt vagy kövesztett sonkát, szalonnát, oldalast, pecsenyét vagy tyúkhúst kaptak. Gyakran állva fogyasztották el. A délutáni gyülekezésnél a paraszti illem szerint teletöltött pohárból bort ittak. A lakodalom jellegzetes tárgyi eleme volt a többször említett kulcsos kalács, a kujcsos. Tésztáját a kalácséból vették el, ügyes kézzel perecformára, rácsosán megfonták, tetejét mézzel vagy cukros vízzel kenték meg, hogy piros legyen. A kemence fenekén sütötték meg, hová sütőlapáttal rakták be. Az esketést végző papnak, jegyzőnek szánt kulcsost nagyobb lyukakkal készítették, hogy az ugyancsak ajándékul adandó borosüveg nyakára ráhúzható legyen. Akaiács a magyar parasztságnak évszázadok óta ünnepi tésztaétele. Akaiácsok közül is sokfele a lakodalmi szertartáshoz olyan formájúak kapcsolódtak, amelyek máskor, más célra nem készültek. Meghatározott személyek, meghatározott szertartás keretében kapták. A kerek, perecformájú kulcsoskalács szinte az egész Dunántúlon elterjedt, nevét onnét nyerte, hogy rácsozata hasonlított a régi kulcsok díszes fogantyújának hálózatához. Általában a lakodalom tiszségviselői karra húzva vitték, máskor a násznépnek és a hivatalnoknak osztogatták. Területünkön a kulcsost a tisztségviselők - mint említettük - üvegre húzták, úgy vitték az esketőnek. Ebben a funkcióban maradt meg az 1950-60-as évekig. (Sárkeresztesen 1949-ben sütöttek utoljára). Régebben a lakodalom végén a távozó vendégek kulcsoskalácsot is kaptak, más süteményekkel együtt. Állami és egyházi esketők Alakodalom napjának eseményei közül az állam és az egyház a legfontosabbnak az esketést; az ifjú pár, a családtagok, a meghívottak pedig a templomi szertartást, és a rá következő vacsorát valamint a mulatságot tekintették. Az esketésnél a lakodalom tisztségviselőitől a feladatokat a hatóságok képviselői vették át. 1894-et megelőzően kizárólag egyházi esketés létezett, az állami, a polgári tehát hozzá képest viszonylag újkeletú. Ebből következően sokkal inkább az egyházi esemény épült be a paraszti szokásrendbe, sőt a II. világháborúig azt jelentősebbnek tekintették, mint az állami aktust. Annak ellenére így éreztek, hogy a törvényi szabályozás szerint az állami esketésnek meg kellett előzni az egyházit, s ez utóbbi önmagában érvénytelennek minősült. A két aktust egy napon, rögvest egyiket a másik után tartották. Az állami eljárás nehézkes befogadását az 1950-es évekig több körülmény bizonyította. (Az anyakönyvvezető kisebb megbecsülése, részére kevesebb ajándékozás, alacsonyabb számú résztvevő a polgári esküvőn, stb.) Az ősréginek tartott egyházi esketés valójában csak 16. századi. 1563-ban a tridenti zsinat tette kötelezővé, hogy az egybekelés pap jelenlétében történjen. A 16-17. sz. óta szokásban van a lelkész megajándékozása. Eleinte főúri mennyegzőkön és főleg reformátusoknál fordult elő. (Apor, 1978. 95.) Az ajándékozás - mely az egyház pártfogásának és türelmének megszerzésére szolgált - alapvetően nem keresztény fogantatású. (Bakó, 1987. 128.) Területünkön az esketést megelőzően egyes falvakban a menyasszony kikérése után, másutt az előtt került rá sor. Az ajándék általában egy üveg borból és a kulcsoskalácsból, később kuglófból vagy más 419