Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

Bálok Régtől fogva a társadalom minden rétegének tagjai a közelgő böjt előtt még egy-két alkalommal kitombolták, kimulatták magukat. A farsangi bálok a 17-18. században a francia és a nyugat-európai udvarokban alakultak ki, hogy azután elterjedjenek az arisztokrácia, majd a polgárság, végezetül a parasztság körében. Nálunk különösen Mária Terézia idejétől kezdtek terjedni a nagyobb városokban (Pozsony, Pest, Nagyszeben, stb.) megtartott bálok. Maga a kifejezés az olasz ballare = táncolni szóból származik. S valóban, a bálok megrendezett táncalkalmak voltak, melyek a szórakozás mellett kitűnő lehetőséget nyújtottak az ismerkedéshez, a párválasztáshoz. Hajdan a társadalom minden rétegének fiataljai izgalommal készültek a maguk vigasságára. A farsangi bálok tehát országszerte évszázados hagyományokkal rendelkeztek, különösen nemesi-főúri körökben. Természetesen a parasztság is megtartotta a maga báljait, melyek területükön a farsang utolsó három napjára vagy azok egyikére estek. Főbb vonásaikban azonos módon zajlottak, egymáshoz nagy hasonlóságot mutattak, így a sárkeresztesi bál rövid leírásából nemcsak egyetlen közösség, hanem a környékbeli hasonló nagyságú községek fiatalságának mulatozásáról is képet alkothatunk. Sárkeresztesen a farsangi bált farsangvasárnap tartották a Smid-, később az Imrédi-kocsmában. Rendezői a sorozatra kerütt legények, azaz regruták, később az Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagjai, a tüzóttók voltak. Az utóbbiak ilyenkor egyenruhában, mint rendfönntartók jelentek meg. A bálba személyválogatás nélkül jöhettek a századfordulón más tekintetben még elkülönülő a(\)szegiek és főszegiek; a falubeliek épp úgy, mint a cselédgyerekek. A legények egyedül, de méginkább pajtásaikkal érkeztek. A lányok viszont a század elején csak akkor mentek, ha ehíták (elhívták) őket. A szülőktől legtöbbször szeretőjük (ami akkor udvarlót jelentett) kérte el őket: „Legyenek szívesek eresszék e a Juliskát a bálbo!" Máskor szorosabb érzelmi kapcsolat nélkül elég volt az elhíváshoz az is, ha a fiatalok szerettek együtt mulatni. Ahogy elmentek együtt, úgy a legény haza is késérte a lányt. A két világháború között már az anyjával is illett az eladósorba kerültnek bálba menni, de 1945-ig barátnőikkel legfeljebb a béresleányok mentek el. A kocsmaajtóban belépődíjjat szedtek. A legény csak magáért fizetett, a vele lévő lány után nem kellett. Amikor viszont anyjával érkezett a lány, köteles volt fizetni. Nem szedtek pénzt az idősebb férfiaktól, asszonyoktól. A lányos szülők ugyanis a legénnyel elengedték gyermeküket, de mintegy óra múlva az anya rendszerint elólálkodott utánuk, majd később követte őket az apa is. A nyolc óra körül kezdődő bálba az öregek 10 óra tájban értek oda. Mindenkinek ünnepi öltözetben illett megjelenni. A lányoknak világos színű ruhában, amit templomban is viseltek, a legényeknek feketében, csizmásan. Az utóbbiak a múlt század végén még sarkantyúban jöttek mulatni. Háromnegyedes, azaz combig érő kabátjukat letették, de a kalap tánc közben is a fejükön maradt. A teremben a lány leáncimboráihoz, a legény pedig hasonló korú társaihoz csatlakozott. Az asszonyok körben, a fal mellé rakott padokon ültek. A szomszédos, kisebb helyiségbe mentek a férfiak és az ivóvendégek. A terem söntés felőli oldalán több kisebb csoportot alkotva álldogáltak a legények. A másik oldalon vagy a helyiség közepén a lányok alkottak koszorút. Általában egy kört alakítottak, de azon belül 312