Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)

pincéket. A szokást húshagyónak, farsangbucsuztatónak nevezték. Néhány családból a nőtagok még a II. világháború után pár évig kijártak. Házasodás, tuskóhúzás Farsang a párválasztás és különösen a házasodás, a lakodalmak időszaka volt. A két fogalom közötti szoros összefüggés a szólások körében is megmutatkozott. Sárkeresztesen, Magyaralmáson, Csókakőn, Bodajkon a farsangi időszakban tréfálkozva ijesztgették a hóban elcsúszó, eleső nagylányokat: „Na, fődhővágtad a farsangot, nem mész férhő (férjhez)!" Farsang végén a falusi közösségek kíméletlen tréfákkal ítélték el azokat, akik az emberiség számára elsőrendű kötelezettségüknek, a házasságkötésnek, a fajfenntartásnak nem tettek eleget. Aki a házasságkötési idény, a farsang végéig nem ment férjhez, bár házasságra érett volt, azt kicsúfolták, kigúnyolták. A szokás dunántúli elterjedtségéről az egyik legkorábbi híradás sokoldalú tehetséggel megáldott költőnktől, Csokonai Vitéz Mihály tói (1773-1805) származik. Somogyi élményeinek hatására 1799-ben írt remekművében, a Dorottyában említést tett a tőkét vonó vénlányokról. A vígeposzhoz fűzött egyik jegyzetében pedig részletes magyarázatot is adott. „Tőkét vonni. - Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a farsang elmúlik, s a meg nem házasodott ifjakkal és férjhez nem ment leányokkal valamelly darab fát vagy tőkét nevetség okáért megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek... Ilyenkor a' csinál a legtöbb nevetséget, hogy a furcsa emberek miképpen fortélyoskodnak, hogy vigyázzanak magokra, s hogy szedődnek rá s a többi." (Csokonai, 1976, 44.) A kortárs Dugonics András (1740-1818) úgyszintén magyarázatot adott a szokásra. „Régente azokkal az eladó lányokkal, kik farsangi napokon férjhez nem mentek, mint valami szilaj kancákkal, Húshagyó Szerdán tőkét húzattak a Magyarok." (Dugonics, 1820.11.287.) Századunk első harmadában a Zámolyi-medence és a Móri-árok falvainak zömében élt húshagyókedden a tuskó meghuzatásának szokása. Aki kimaratt a farsangba, azaz elérte a férjhezmenetel idejét, s mégsem kelt el, az számíthatott rá. Sárkeresztesen az ilyen idősebb lányokat a század elején mindig csúffá tették. „Húshagyókedden ahun nagyleán vót, akkor asztán a tuskót meghúzatták vele. Odakötötték a kilincsre egy madzaggá, asztán bekiátottak: Bözsi, Juli, Kati, ami a neve vót. Asztán kiment, kinyitotta az ajtót, asztán nagyot nevettek rajta, mer a kilincsen rajta vót a tuskó." Magyaralmáson szinte szó szerint ugyanígy szoktak tuskót huzatnyi. Amelyik lány a farsangban nem ment férjhez, annak konyhaajtója kilincséhez a legények tuskót vagy fadarabot kötöttek. Bekiáltottak érte vagy énekszóval csalogatták ki. Abban az időben még befelé nyíltak az ajtók, s ahogy próbált kijönni, meghúzta a tuskót. A községben a II. világháború után már nem volt példa a tuskóhuzásra. Ugyanígy történt minden Csákberényben. Fehérvárcsurgón a férfiak vesszővékába raktak rossz meszelőt, ócska reszelőt, tuskódarabot, és azt kötötték kívül a kilincsre. Akkor szóltak be a lánynak, hogy menjen ki. Tehát vele is meghúzatták a tuskót. Csákváron a két világháború között nemcsak a 30 év körüli vénlányokat, hanem az öreglegényeket is megcsúfolták. Ajtajukra szintén tuskót kötöttek, azt húzatták 304