Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
vendégeknek, a vendéghívónak pedig csak a tyúk nyakát kínálta. A vendéghívó e szavak kíséretében vett el egy tyúknyakat a tálról: „Köszönöm, násznagy uram a szívességét, nem eszem ám ezt mind meg, a kutyának is jut belőle!" Majd a tyúk nyakát a szájához véve, kakast utánozva kukorékolni kezdett (Békeffy 1884, 68). Szentgálon (Veszprém m.) a vőlegény elé tett rizses tál közepébe egy főtt kakasnyakat állítottak. A kakasnyakról a csőrös-taréjos kakasfej a vőlegény felé nézett. Neki kellett elfogyasztani, hogy első gyermekük fiú legyen. Vaj kai Aurél 1942-ben még fényképezett e célra levágott kakasfejet. Kocson (Komárom m.) a lakodalmi ebédnél a menyasszonynak kakasfejet kellett szétvágnia (Fél 1941, 98). Székesfehérvár-Felsővárosban a lakodalmi vacsorán a vőfély ma is ezzel a kásaverssel adja fel a rizseshúst: Behoztam a kakast tarajával. Jól meg van főzve apró rizskásával. Nem gondolt jó gazdánk a tyúkjával. Fogyasszák el jóízűen Isten áldásával. Az első tálat, amelynek tetején egy hatalmas, főtt kakasfej díszeleg, a menyasszony elé teszik. Jenőben (Fejér m.) a lakodalmi vacsorán az ifjú pár elé feldíszített sült kakast tettek, csőrében égő cigarettával. Ha a vőlegény vagy a menyasszony nem tudta a kakasnak valamelyik részét gyorsan letörni, akkor elvitték előlük, s csak zálog ellenében adták nekik vissza. A jenői lakodalomban a vőfély a Székesfehérvár-Felsővárosból bemutatott kásavers mellett egy, szintén a kakasra utaló, pecsenye verssel szolgálta fel a sült tyúkhúst: Pecsenyét is hoztam, mégpedig kétfélét: Behoztam a kakast és vele a jércét, Hogy jutottam hozzá, elmesélem szépen, Hallgassanak hát rám figyelemmel, kérem. Szaladgált a kakas a jérce nyomába, Én meg megkaptam, futottam utánuk, El is csíptem őket, és így lett belőlük pecsenye. (Varga 1955; 1983, 61, 76) A lakodalmi kakas révén a dunántúli magyarság népi kultúrájában adott volt a kakas-ütés átvételének tradicionális és pszichikai alapja, a szokás átvétele mégsem történt meg. Ennek elsősorban településtörténeti okai vannak. A dunántúli magyarság közé ékelődött nemzetiségi falvak népi kultúrája volt annyira életképes, hogy a telepítés után két évszázaddal is őrizze a magukkal hozott szokásokat, de a szétszórtság, az elszigeteltség miatt nem lehetett olyan mértékben expanzív, hogy szokáselemek átadása révén jelentős hatást gyakorolhatott volna a szomszédos, nagy tömbökben élő magyarság népi műveltségére. A kakas-ütés nyomaira a Dunántúlon ezért csak a német vagy szlovák eredetű településeken bukkantam. Figyelemre méltó, hogy az elszigeteltségben élő dunántúli nemzetiségi lakosság a kakas-ütés szokását az áttelepülést követően több mint két évszázadon keresztül megőrizte, szokásrendszere jellegzetes elemeként még századunk első felében, a nyelvi asszimiláció erőteljes előrehaladása időszakában is gyakorolta. Ebből az tűnik ki, hogy egy csoporton belül a szellemi vagy az anyagi kultúra egyes elemei sokkal mélyebb gyökérnek, szívósabbak, mint a nyelvi elemek. Lukács László 225
