Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. – Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (1991)
(Akinek pedig nincsen valami új holmija és újév táján énekelni megy, és zöld fenyőgallyat nem tűz ki házában, az azt hiszi, hogy nem éli végig az évet... Ugyanez az új évre: akinek valamit nem ajándékoznak, az azt hiszi, hogy az egész év nem lesz j ó... ) 2. A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal Király György iváncsai néprajzi gyűjtő Tizenkettedik gyerek című önéletrajzi munkájában így emlékezett vissza gyermekkorának, az 1930-as éveknek karácsonyestéire: „Amikor eljött a szenteste, akkor édesapám hozott egy fél marékra való szénát meg szalmát. Ezek olyan kis kéve formákra voltak megcsinálva, de úgy, hogy a széna az egy igen vékonyka széna kötéllel, a szalma meg vékonyka szalma kötéllel volt összekötve. Pár szál szénából-szalmából voltak ezek a kötelek összesodorva. Ezeket a kis kévéket odatette édesapám az ő ágya alá, az ágy lába mellé. Ez azért kellett, a Jézuskának a széna, hogy legyen mire feküdni neki, a szalma meg kellett a birkáknak, hogy legyen nekik is. Ekkor aztán édesanyám a hátsó szoba közepén levő asztalt leterítette egy szép fehér abrosszal, és arra lett rátéve a földíszített karácsonfa, a fa alá lett borítva a dió. Amikor mindez megvolt, akkor körülálltuk az asztak, amin a karácsonfa volt, édesapám meggyújtotta a karácsonfán a gyertyákat, a gyertya lángja bele-belekapott a karácsonfa egyik-másik levelébe, amitől olyan tömjénszagféle lett a szobában. Amíg a gyertyák égtek, addig közösen elénekeltük, hogy: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Még kicsi voltam, akkor ilyenkor jött meg a Jézuska, földig érő fehér ruhában, a fején nagy fehér tornyos süveggel, kezében csöngővel, aztán kiosztotta az ajándékokat. Amikor aztán már nagyobb voltam és fölismertem a 'Jézuskát', az éppen hiányzó valamelyik nagyobb testvéremben, akkortól ez elmaradt. Amikor az ajándékozásnak vége lett, akkor a karácsonfát levették az asztalról, és áttették a sarokba a ládára, és ott is maradt a láda tetején vízkörösztig, mert ugye vízkörösztkor van a karácsonfa lebontásának az ideje. Akkor elrakják az aranyhajat, a szentképeket meg ilyesmit a karácsonfa talpa fölkerül a padlásra, a többit meg eltüzelik. A karácsonfának a ládára való áttelepítése után édesanyám megterítette az asztalt, és megkezdődött az ünnepi vacsora. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a gyereknek is az asztalhoz kellett ülni, mert ugye máskor csak a ládán volt a gyerek helye, vagy legfeljebb a hokedlinál. A vacsora szentestén mindig borlevessel kezdődött - fehér borban főtt aszalt szilva - és mákos nudlival folytatódott. Volt aztán még diósmeg mákos kalács is. Hogy volt-e még valami, és ha volt, hogy az mi volt, azt nem tudom, de hogy ezek minden évben megvoltak az biztos. Azt mondta édesapám, hogy már náluk is ez volt az ennivaló szenteste az ő gyerekkorában, és ennek ezután is minden évben így kellett lenni. Amikor vége lett a szentestéli evésnek, akkor vagy kártyáztunk vagy malmoztunk. Én nem szerettem a malmozást. A kártyázás viszont jó volt, meg abban mindenki benne volt. A játék mindig dióra ment. Még kicsi voltam addig, amikor elálmosodtam, lefektettek, de amikor már nagyobbacska lettem, akkor én a többiekkel együtt mentem az éjféli misére. Amikor megjöttünk az éjféli miséről, akkor kocsonyát ettünk, aztán lefeküdtünk." (Király 1981, 72-74.) 102
