Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

dozó, tsz-ek vagy állami gazdaságok tehenészetében, de szenvedélyével nem hagyott fel: „Nëm hagyom el amíg élek, hátha még meghallgathatom" - említette 1978-ban. A kolompjait hordszíjjal látta el, és az azokhoz tartozó díszes csatokat is ő készítette. A hangolás rendjében, felakasztva tárolja őket. Egyébként rézcsengők gyűjtését, és azok összehangolását is rendszeresen végzi. Országosan ismert, s már a 18. század óta említik a be nem hajtott szélű ún. csákvári kolompot. Fényes Elek az 1851-es geographiai szótárában Csákvárral kacsolatosan a következőket említi: „Lakosai közt sok kézműves, harangöntő és kolompáros találtatik." Pelkó Péter írja az „Eredeti magyar közmondások és szójárások" című művében: „Összevág, vág, mint a jó csákvári". „A Csákváron készült pergőkről és kolompokról mondják, hogy mind egyenlően hangzik. Jelent öszhangzást." („Csákvár a vértesi hegyek között elterülő magyar mezőváros Fehérmegyében".) Az éneklési és zenélési alkalmak közül fontosak a családi összejövetelek, így a kézfogók, lakodalmak, keresztelők, búcsúk, névnapok; az utóbbiak közül István, János, és József napjai a legjelentősebbek. Énekeltek a közös munkaalkalmakon is, amelyek közül kiemelkedtek a tollfosztók, kukorica!'osztók, és a múlt században még a fonók. Wekerle Sándor írja a múlt század végén a Fejér megyei társas összejövetelekről és mulatságokról (Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország. IV. kötete. Bp. 1896. Fejér megye.): „A fejér megyei nép általában vígkedélyű; szeret dalolni, szeret verselni; ünnepélyes összejöveteleknél, lakodalmak, névnapok, búcsúk alkalmával általán bevett s egyforma alkalmi verseket mondanak; de új dalok, versek költésére nem nagy hajlandóságuk van, szívesebben veszik át más vidék dalait, verseit. Még jó kedvüknek is bizonyos következetes rendszerességgel adnak kifejezést. A vasárnapi rendes korcsmai mulatozások kivételével alig fordulnak elő ötletszerű mulatságok; ellenben az ismerősök szűkebb körére szorítkozva föntartja magát a névnapok megülése, disznótorok tartása. Nagyobb, általános mulatozás foly a lakodalmakban, a sátoros ünnepek másodnapján s a búcsúk alkalmával." A hasznos, általános adatok mellett él Wekerle írásában az a múlt századi, századfordulói néprajzi szemlélet, amely csak a kiemelkedő jelenségeket, eseményeket veszi figyelembe. A lakodalmakkal kapcsolatosan írja: „Régibb időben különösen a lakodalmakat ülték meg nagy zajjal, mulatsággal úgy, hogy hatósági intézkedések is tétettek a lakodalmi vigasságok korlátozása iránt A református egyház gyülekezeteinek számos és igen részletes intézkedéseivel találkozunk, amelyek a lakodalmi mulatságok korlátozását czélozták. Ezekre ma már nincs többé szükség, de valláskülönbség nélkül ma is nemcsak a rokonság és magyar sógorság úgy is terjedelmes körére, hanem ismerősök nagy sokaságára is kitérj esz ketye ülik meg a lakodalmat." Majd a következőképpen folytatja: „A többi összejövetelek és mulatságok mindinkább gyérülőben vannak. A víg szüretet megszüntette a filoxéra pusztítása; a téli estéken szokásos rendszeres összejövetelek a fonókban csak elvétve fordulnak elő, megszüntette ezeket a változott gazdasági élet. Csak még a kukoriczafosztásnak alkalmával van szokásban az, hogy egymásnak segítő ismerősök szűkebb köre költi el víg kedélylyel a fosztóknak adni szokott szerény estebédet. A társadalmi élet összekötő kapcsai ma a korábban szokásos összejövetelek helyett már inkább a nagy számmal keletkezett olvasó-körökben, népkörökben, polgári kaszinókban és más hasonló egyesületekben keresendők, melyek amellett, hogy koronként a nép szélesebb rétegeire kiterjedő mulatságokat is rendeznek, állandó helyi góczpontjai a helyi társadalomnak..." Ugyancsak ő megemlíti a juhászok Szent Mihály-napi mulatságát is, akik egyébként elfoglaltságuk miatt sátoros ünnepeken sem mentek templomba. „Szent Mihály napkor min-31