Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene – Fejér megye néprajza 1. – Szent István Király Múzeum közleményei: A. sorozat 25. (1982)

gárd, Sárszentmiklós) jelölése mellett e tájon is gyakori a Sárrét, sárréti elnevezés. Idézzük csak enyingi gyűjtésünkből az egyik régi stílusú dallamunk szövegét, amelyet Bocsor József, 1960-ban 84 éves, hajdani középbogárdi pusztagazda énekelt. (57.) Mikor hordom Sárrétéből a szénát, Két oldalról jól m'égveröm a Rajnát, Kityeg-kotyog vastengölöm,szekerem Hogy tudják még, hogy kinek a béröse. Sárország volt, amerre a Sárvíz járt, a Sárrétről jött, a Sárközbe folyt. A Sió és a Kapós menti részeken is sárrétek voltak, miként ezt Kogutowicz Károly is megállapította. A másik sajátos táj a Vértesalja, amely a Móri-árok és a Szent László-patak között terül el, és a Sárrétre és a Velencei-tóra lejt. Déli sarkán, a Sárrét peremén fekszik Székesfehérvár, amelynek a Belvárostól elzárkózott, hagyományőrző, zárt közösségben élő parasztrétege is volt (Felsőváros, Alsóváros, részben a Víziváros, Palota-, illetve Rácváros). A Mezőföldön sajátos települési viszonyok alakultak ki. A vízjárta helyek, legelőte rületek visszaszorítása során (a 18. század végétől) létrejött szántóföldeken kialakultak az alföldies jellegű, nagyhatárú falvak között a majorok („puszták"), amelyekkel együtt egy jelentős új paraszti réteg, a „pusztai cselédek" (béresek) rendje keletkezett. A Vértes alján, a bő források mellékén a patakvölgyek határozták meg a településeket (pl. Bicske, Csákvár, Mór). A települések másik része a sárrétek peremén jött létre, tehát az egykori halászóhelyek, legelőterületek és*szántóterületek határmezsgyéjén (pl. Csór, Nádasdladány, Zámoly, Pátka, Lovasberény). A Mezőföld és a Vértesalja községeinek gazdálkodása, társadalmi és települési szerkezete, népi műveltsége, dunántúli fekvése ellenére is sok alföldi jellegzetességet mutat. A lakosság a dunántúli nyelvjárást beszéli, de a déli ö-ző nyelvjárás nyomai is megtalálhatók (pl. Sukoró, Pákozd, Lovasberény, Tabajd stb.). Fejér megye mocsaras területei, a Sárrét, a középhegységek kiterjedt erdőségei, a Velencei-tó, de a Mezőföld fennsíkja is a múltban kitűnő lehetőséget nyújtottak a zsákmányoló gazdálkodásra (pl. gyűjtögetés, a méhészet kezdetleges formája, csapdákkal való vadászat stb.). Idetartozik a nádvágás, az ún. nádverés is, amely a legjelentősebb a Velencei-tónál volt, és az utóbbi évekig az ott élő emberek egyik legfontosabb téli jövedelmi forrását jelentette. A nádvágás akkor indulhatott meg, amikor a tó vize erősen befagyott. Kétféle eszközzel dolgoztak. Az egyik a nádtoló (tolókasza), másik a gyalászka. A tolókasza acélélből, vasból és két fanyélből házilag készült szerszám. A gyalászka pedig kisebb eszköz: kaszapenge nyélbe illesztve. A jégen való mozgás kisegítő eszköze г jégpatkó és a fabocskor. A kévébe kötött nád partrahordása gyalogszánkóval történt. Ott kúp alakú „depókba" rakták. A tó menti községek képéhez még ma is hozzátartoznak a süveg alakú nád kupacok. A nádat a múltban többféle rendeltetése mellett elsősorban tetőfedésre használták. Még ma is látunk a környéken és Fejér megye falvaiban náddal fedett házakat, sőt házsorokat is. A tetőfedésnek sajátos mestere az ún. nádazó, akikből majdnem minden faluban találunk. Szerszámai a következők: egyenes cuca, görbe cuca, (drótfüzök), sulyok vagy pofozó, kef • és nádazó macska. A zsákmányoló gazdálkodás legfejlettebb formája az ősi halászat. 1974-ig jelentős volt a velencei-tavi halászat, amelynek jellegzetes eszközei alakultak ki. Kétféleképpen 14